Szörfölgettem kicsit a hálón, belebotlottam egy oldalba, és ott találtam egy cikket a szeretetről. Egy Táltos nevű pasi olyan konyhafilozófiai stílusban próbálta meg leírni az alap nyúédzses gondolatokat. Íme:
Ahogy érzed portál
Hogy is mondjam. Először is magamra ismertem az írásban, de nem a jó módon. Görcsösnek, okoskodónak találtam, ahogy később visszaolvasva, a saját írásaimat is néha annak látom, és visszatetszést keltett bennem. Alapvetően a gondolatok jók benne, de annyira eltorzítva jött át a pasi írásán keresztül az, amit közölni szeretett volna, hogy nem tudtam vele azonosulni.
És a vége dobogtatta meg végül a szívemet.
Az, amikor azt írta, amit többezerszer írtam már le én is, hogy még nem minden alkalommal megy neki, de igyekszik elérni a célt, hogy ne az egójával, hanem a szívével szeressen.
Ebből éreztem a görcsösséget. Hiszen milyen nevetséges, hogy eddig nem gondoltam bele, és én is számtalanszor így fogalmaztam meg ezt magamban. És most ugyanaz milyen hamisan cseng más klaviatúrájából. Űztem, hajtottam a célt. Azt, hogy tudjak szeretni.
De hiszen a szeretet épít fel minket. Szeretetből születtünk, és az a mozgatórugója az életnek. Ha a szeretet nem áramlik szabadon, nincs élet. A szeretet maga az élet. Szeretni legfeljebb újra tanulni kell. Hiszen mindenki képes rá. Mindenki tökéletesen tud szeretni a szívével. Arra nem kell törekedni, nem kell megtanulni, csak egyszerűen emlékezni rá, hogy hogyan kell. Eldöntöm, hogy mérpedig akármi történjék, képes vagyok rá. Aztán gyorsan elengedem a gondolatot, hogy ne legyen görcsös erőlködés belőle, mert azzal csak ártok magamnak.
Én pl. akkor szoktam ilyeneket írni, egyfajta bűnbocsánat képpen, ha valakire haragszom, vagy kiakadok rá, megbántódom, stb. Ilyenkor bűntudatom van, mert rendes kislányok nem átkozódnak magukban, hogy a másikat vigye el az ördög. Ami baj, mert a rendes kislányokban így nagyon nagyon sok komplexus alakul ki.
A lényeg, hogy az ilyen érzések nem a másik ellen irányulnak. Tény, hoyg vannak emberek, akik ilyen érzéseket váltanak ki belőlem, de nem azzal a konkrét személlyel van bajom, hanem azzal a viselkedési formával, amit a szememben képvisel az az ember. Sok esetben ennek a megnyilvánulásnak semmi köze magához a személyhez. A legtöbb esetben csak bennem kelt visszatetszést, engem zavar, tehát az egész reakció rólam szól.
Amikor pedig a gondolat megszületik bennem, hogy legszivesebben leüvölteném a másik fejéről a hajat, hogy kopasz legyen, akkor szépen elfolytom magamban, mert azt hiszem, hogy ezzel ŐT bántanám. Mondjuk valóban zokon venné, az esetek kilencven százalékában ezt zokon veszik az emberek, pedig megint csak nem róluk szól ez az egész, hanem rólam. Ezért szépen elfolytom, ami rátelepszik a szívemre, ki nem adott negatív élmény lesz belőle, és az emléke hasonló szituációkban újra és újra előjön. Erre mondta okos Táltos barátunk, hogy nem mindig sikerül neki a szívből való szeretet. Pedig csak a rossz élményeit kéne megtanulnia kezelni, és akkor azok többé nem nyomnák el a természetes folyamatot, hogy mindent be tud fogadni, magába tud zárni.
Nem egyes személyeket kell szeretni, hanem mindent. A növényeket, állatokat, a városokat és falvakat, az ízeket, szagokat, illatokat, a létet magát. Ez a szeretet igazából. Mert ha szeretek, magam vagyok az élet. És ha élek, maga vagyok a szeretet. Amikor nem a kölcsönös "szeretet" áramlásáról, az üzletelésről szól a helyzet, és nem csak emberek között. Hanem amikor vagyok, úgy, ahogy vagyok. Tisztán. Egyszerűen.
És ez az, amit a cikk írója nem tudott átadni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése