Valamely saját magamban fel nem lelhető bizonyosság, tehát a bizonytalanság miatt lehet az, hogy folyton azon gondolkodom, mi mások rólam alkotott véleménye.
Hogy jön ez az én személyiségemhez, ha egyáltalán beszélhetek személyiségről.
És hogyan befolyásolhat engem. kezdek tisztában lenni azzal, hoyg nem csak engem, de másokat is ez motivál. Nem az a fő célom, hogy karattal kényszerítsem magam arra, hogy mások véleményét sutba dobjam, vagy erővel ellenszegüljek neki.
De tény, hogy eleddig minden egyes alkalommal a másokhoz való hozzáállásom és a cselekedeteimről alkotott véleményük motivált.
Amíg kicsi voltam, és a felelősség a szüleimen volt, bezárva éreztem magam. Folyton a hiányérzet dolgozott bennem, hogy amíg a szobámban kuksolok, addig lemaradok azokról az általam misztifikált tinédzser kori eseményekről, amelyekre mindig vágytam. Pizsama parti barátnőkkel, egy mozi, a nélkül, hogy bármelyik ősöm a nyakamban lihegett volna. nagyon nagy élmény volt például számomra, amikor végre nemkönyörögnöm kellett, hanem egy gimis osztálytársam magától hívott még néhény emberrel el mozib. Aztán lelohadt a lelkesedésem, amokor kiderült, hogy apám nem enged el. És ilyenkor a szégyent, amit éreztem, mindig egy ócska kifogással kellett elnyomnom. Micsoda szánalmas dolog, ha valakit 16 évesen sem engednek el valahová. Hát kitalátam valami más indokot.
Olyan folytogatónak éreztem ezt, olyan tehernek, hogy teljesen rám telepednek, amiről ők váltig hitték, teljesen természetes, és belőlük természetesen is jött. A félelmek, amelyek a betegséggemmel kapcsolatban bennük éltek, fokozatosan átvándoroltak belém. Lassan a személyiségem része lett a mindenből kibúvó, furcsa és különc viselkedés, egy olyan ember képe, akit betegként kezelnek, és emiatt betegnek is tartja magát. Sok minden függ azért ettől.
Ha bármit is tettem, azután, hogy leérettségiztem, csak az volt a cél, hogy meneküljek ebből a helyzetből. Utóbb kiderült, nem megy, de nincs is feltétlenül szükség a görcsös erőlködésre, hogy azt, ami olyan sok örömet és fájdalmat okozott nekem az életem első néhány évében, most eltaszítsam magamtól teljesen.
Az, hoyg menekültem otthonról, és próbáltam a régi személyiségemmel élni az életemet korántsem volt egyszerű. teljesen más életmódú, véleményű emberekkel ismerkedtem meg, akik persze ugyancsak különcnek tartottak. Hirtelen annyi élmény zúdult a nyakamba, amit eléggé nehéz volt olyan sok év "nélkülözése" után egyből feldolgozni. Régen különvnek láttam magam. Olyan embernek, aki vágyik arra, hogy kikerülhessen a világba, és egy rakás élményt megtapasztaljon, de közben fél is tőle, és ez a kettősség minden tettemre rányomta a bélyegét. hamarosan kiderült, hogy az a különc burok fel tud repedni. Ugyanúgy jó, mint rossz dolgok os történtek velem, de a hozzáállásom már kevésbé volt jó.
Amikor valami jó dolog történt, azt a különcségem, uram bocsá, a különlegességem számlájára írtam. ha valami rossz, akkor kétségbe estem, és magam rosszul lezeltem magam, azt hittem, hoyg valamit rosszul csináltam. A nagy szívdobogások az első vásárlások, postai csekk feladások előtt olyan intenzív élményt jelentettek számomra, ami meg is viselt. Olyan voltam, mint egy tudatos gyerek, akinek felnőtt fejjel kell megtanulnia mindent. Míg a kortársaimnál ez kisebb korban kezdődött el, konkrétan az önállósodás, ezért nem is tulajdonítottak neki akkora jelentőséget, és ezért nem is izgultak miatta annyira.
Nálam sokkal több energiát kértek ezek a helyzetek. Közben pedig görcsösen erőlködtem, hogy barátaim, ismerőseim legyenek, nagy tételben pótoljam be azt, ami kimaradt az életemből.
És mivel az otthoni környezet, kép és vélemény nem felelt meg nekem, az összes többi körülöttem lévő ember véleményéből, tanácsaiból raktam össze magamról egy hazugnak mondható énképet. persze a hazug erős szó, igazán csak nem volt igazi, mert csak erőlködtem, de ezekkel a képekkel soha nem tudtam azonosulni.
Nos ezért van az, hogy nem találom önmagam, és hogy mások véleményével foglalkozom. ma például rádöbbentem, hogy igenis lehet olyan ember, aki azt gondolja rólam , hogy tudásomból kiindulva gőgös vagyok, és erős jelzőkkel kritizálok más embereket, amiben bírálat is lehet. Nem annak szánom, de lehet, az ő szemében ez így van.
Itt most egy nagy választóvonalhoz kerültem. Ezer és egymilliószor megfogalmaztam már magamban ezt, mégsem tudatosult, csak a fejemben, a lelkemben nem.
A másik ember véleménye egy saját szűrön keresztül áramlik belé, és a külvilágból jövő élményeket szűri meg. olykor ugye ez egy másik emberről alkotott vélemény. De a vélemény, mivel saját szűrőn keresztül kerül a személybe, és társul azokkal az élményekkel, amiket ő addigi életében, nem igazi. Vagy igazi, de csak neki. Nekem nem, mert más vagyok. Egy ember csak azt adhatja át, amit tud, amit ismer. Vagy még azt sem, de legalább meg van rá az esély.
Ezért nincs értelme törődni és filozofálni rajta.
És az, hogy én hogyan reagálok erre a véleményre, az a belső bizonytalanságom mértékétől függ. Ha hagyom, hogy a számomra hamis vélemények befolyásoljanak, nem akarok önmagam lenni, csak egy másoknak tetsző élettelen báb.
Eldöntöttem, akármilyennehéz lesz, elengedem a régi énem darabjait. A fájdalmas lemondásokat és a rossz élményeket. Az elmúlt. és hozzájárult, hogy ilyen lehessek. Nincs értelme a múlton rágódni, hanem ki kell hozni ajelenből a legtöbbet. Amit merek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése