Hű, most ilyen megmondom, de meg ám pillanatok élednek fel, és ugyanolyan gyorsan halnak is el bennem. Nem bírok nem gondolkodni. Csak katt-katt az agyban. Amire már rájöttem, hogy így ugyanúgy tudok lazulni, mintha nem csinálnék semmit, mert ez nálam természetes. Csak a szüleő gondolatok kavarnak fel, mert nem tudok néha mit kezdeni velük.
És katt, és katt. Legalább háromféle bejegyzés-féleség ötlött már fel bennem, és mégsem volt az igazi, mert a fejemben lévő virtuális elvetés gombbal kitöröltem őket. Egyre inkább rájövök, hogy a szavak és gondolatok nem képesek teljes mértékben visszaadni, hogy mit érez az ember lánya. Ez már csak így van. Mondom ezt bölcsész létemre. Viszont ennek ellenére, vagy épp ezért a céltalanságért, szükségem van rájuk. Formálom, finomítom, csiszolgatom őket. Mert kellenek.
Ma például azon merengtem, hogy annyi féle ember olyan sokféle hatással van rám. Engem képesek az emberek egy pillanat alatt lehangolni, de ugynúgy felvidítani. Mind a két végletre vevő vagyok, és ugyanúgy tudok együtt ideges lenni egy mésik emberrel, vagy tudálékos is.
Persze akkor vagyok igazán önmagam, ha csendben magam elé nézek, vagy amikor szerelmes vagyok. Ez a két érzés igazi. A többit csak a másik ember generálja bennem. Régen úgy éreztem, hogy ez egy olyan domináns-nem domináns párharc, ahol az erősebb érzelmei győznek. Ma már tudom, hogy én emgedem be a kíváncsiságommal, a mindent megismerni akarásommal és a nyitottságommal ezeket az embereket magamba.
Belépnek az agyamba, a szívembe, kicsit toporognak, jól összesározzák a szőnyeget, és aztán elmennek. És minden egyes látogatás után úgy érzem, hogy a kosz az enyém, hogy én csináltam, belőlem jött. Pedig én csak helyet adtam nekik, hogy koszt csinálhassanak.
Tehát ezek az érzelmek, hangulatok nem a sajátjaim, hanem csak annak élem meg őket. csak míg a másik ember meg tudja élni mellettem ezt az érzelmet, addig én most egyelőre nem tudok mit kezdeni vele. Mert a sajátomnak és igazinak élem meg.
Majd csak megváltozik ez is, ha már ilyen dolgokat is felismertem.
2 megjegyzés:
Pontosan ezt szoktam érezni és átélni én is...
... és a tapasztalatokkal ez még sem változik. Vagy talán egy picit. Esetleg csak tudatosabban tudom kikerülni.
nem is biztos, hogy ez rossz, és el kell kerülni. gondolom azért fordul elő, hogy észrevegyük, az átéltekből mennyi a miénk, és mennyi a másiké. Hogy tudjuk, az, amit magunkénak élünk meg, nem mindig a miénk.
És lehet, hogy ezzel még jobban is járunk azoknál, akik egy sokkal stabilabb, "megbízhatóbb" személyiséggel rendelkeznek. Én egy csomószor szembesülök vele, hogy nem is az vagyok, vagy nem csak az, amit egyik vagy másik ember lát belőlem. És ez jó, mert tudom, hogy nem vagyok kőbe vásve. Na de azok, akik 20 évig ugyanolyanok? Hol van az megírva, hogy életük végén nem jönnel rá, hogy hazugság volt az életük? Persze ez sarkított, de azért sokaknál előfordul.
Megjegyzés küldése