Én erre nem vagyok képes.
Miért van az, hogy mindig olyan emberekkel vagyok körülvéve, akiknek a szeretetéért véres verítékkle kell megdolgoznom?
Mindig mindenki azt mondja, hogy ha valami sérelmem van, vagy valami gondom, vagy fáj valami, adjam ki magamból. De pont azok nem viselik jól ennek a kiadását, akik mondják.
Én nem tehetek róla, ez nem rólam szól. Nem én gerjesztem a sérelmeket, én csak kérdezek, mégis mindig én vagyok a céltábla.
És ha elfogadom, akkor kis pulikutya vagyok, ha meg nem, akkor le is út, fel is út. Akkor egyedül maradok. Egész életemre.
Csak azt nem értem, hogy nem érdemlem meg, hogy könnyebb életem legyen? Néhány baráttal, akik nem érdekből, hanem igazán szeretnek? Hogy amikor nem is számítok rá, kapjak egy kis elimerést, egy kis meglepő és kellemes szeretetet és megértést?
Főleg ezt nem értem. Velem miért nem tudtok megétők lenni? Én én hisztimet nem lehet elviselni? Az én rosszkedvemet nem lehet feloldani vagy elviselni? Meg egyáltalán? Engem nem lehet elfogadni? Úgy, ahogy vagyok?
1 megjegyzés:
Valószínűleg nagyon impulzív vagy, de a barátaid is.
Ha te higgattabb vagy és ők nem, akkor (hogy is mondtad?) pulikutyusnak tűnhetsz. Viszont ha nem vagy higgadt, hanem teret engedsz az érzelmeidnek, akkor megriadnak.
Nem veled van a baj, hanem velük, mert ők csak magukra gondolnak, arra, hogy az ő saját viselkedésük tökéletes.
Mondhatnám, hogy keress barátokat, de az dőreség lenne. Magadnak kell kitaposnod a tapasztalatok adta biztos utat előre.
... és egyszer majd rájössz, hogy irányítani kell megtanulni ... őket ... ;)
Megjegyzés küldése