Részlet Paulo Coelho Tizenegy perc című regényéből.
"Ha te meg tudod érteni, hogy lehet szenvedés nélkül élni, az nagyon
nagy szó. De ne hidd, hogy mások is megértik. Valóban senki sem
szeret szenvedni, mégis szinte mindenki keresi a fájdalmat, az
áldozatot, és igazolva érzik magukat, úgy érzik, önfeláldozásukkal
kivívják gyermekeik, férjük, a szomszédaik és Isten elismerését. De
erre most ne gondoljunk, elég, ha tudod, hogy ami a föld kerekét
forgatja, az nem a gyönyör keresése, hanem a lemondás mindenről,
ami fontos. A katona azért megy a harcba, hogy megölje az
ellenséget? Nem: azért megy, hogy meghaljon a hazájáért. A nők
szeretik, ha látja rajtuk a férjük, milyen elégedettek? Nem: azt akarják,
hogy lássa, milyen odaadó, önfeláldozó, és mennyit szenved, hogy őt
boldoggá tegye. A férfi azért dolgozik, hogy megvalósítsa önmagát?
Nem: minden csepp verejtékét és könnyét a családja megélhetéséért
adja. És így tovább: a gyerekek lemondanak álmaikról a szüleik
kedvéért, a szülők lemondanak az életről gyermekeik kedvéért.
Fájdalommal és szenvedéssel bizonyítják egymásnak azt, aminek
csakis örömet kellene az életükbe hoznia: a szeretetüket.”
Ez így igaz. Elítélem azokat, akiknél látom, hogy "szeretnek" szenvedni. mert gyengének látom őket, amiért nem tudják meghozni ama döntést, ami a szabadulást jelenti a szenvedés láncai alól. De valójában nem lehetek és nem is vagyok különb, hiszen más eszközzel, mert mindannyian mások vagyunk, de ugyanúgy ostorozom önmagam.
Van egy énem, amely szereti, ha fáj, ha szenvedek. nem tudom, jó-e a megléte, harcolni nem tudok ellene, de azt hiszem, inkább elfogadnom kéne, és tudnom, hogy ez ugyanúgy a részem, mint bármi más.
Ez az énem nem bírja, ha boldog vagyok. Mindent tönkretesz, zsarol és hisztizik, fájdalmat okoz másoknak és nekem is. Ez az énem sikít, ha a szeretteim szerinte nem figyelnek rám. Ez ki akar mindent és mindenkit sajátítani, mert nem bírja elviselni, ha nem ő van a középpontban. És addig suttog a fülembe a koponyámban, amíg én el nem hiszem, hogy igaza van. És elfolyt bennem akkor minden jót, és minden szépet, és csak a rosszat látom.
Ez az énem az, aki azon gondolkodik, amikor én a zebránál várom a zöldet, vagy a metróra várok, hogy melyik a kellő pillanat, amikor már biztosan elütne az autó vagy a szerelvény, és nem csak nyomorék lenne belőlem. Ez az énem, aki ezt kántálja valahol legbelül, a háttérben, mint egy kevésbé látványos, de annál nyomasztóbb fényújság:
"nem érdemled meg, hogy szeress, és hogy szeressenek. Mire föl? Senki vagy. tehetségtelen vagy, nem érdemelsz meg semmit. Semmi jogod ahhoz sem, hogy élj..."
És tudom, hogy nincs igaza. mert élni igenis van jogom. És szeretni a világon a legcsodálatosabb. Nem harcolni akarok ellene, mert az nem megoldás. El akarom fogadni, de semmibe akarom venni, amit mond, mert semmi igazság nincs abban, amit állít. Harcolok. Fogok. Szeretni. Amíg élek.
