Pár sor...

Naszóval az van, hogy most vége a sulis időszaknak, ami a végére nagy teher és értelmetlenség volt, mert már úgy éreztem, a pénzemért nem kapok semmit. És elkezdődik az otthon csücsülős tanulós, gondolkodós, biflázós néha eljárós időszak.

Kell a nyelwizsga. Kell a főiskola. Kell a laptop. Kell egy kis szabadidő. Kell egy ölelő, oltalmazó, szerető kar. A többit meg majd meglátjuk :-).

Ja, vettem szupi kis fényképezőgépet, ennyi pénzért nekem tökéletes lesz, majd fel is töltök néhány jó kis képet. Pl. ezt:

A következő napokban rendszertelenül fogok majd jelentkezni...

Mottó!

A nap vicce: A pokol üres, mert minden ördög a felszínen van.

Na most az a kérdés, hogy akkor ki van fent és lent? :-)

Nyugalom!

Ha magam alatt vagyok, akkor mindig Christiant olvasok. Most már nem is azért, hogy megoldást kapjak az engem nyomasztó problémákra. Mert azt hogyan adhatná meg más, ha én tudom, csak épp elő kell hívnom magamból.

Hanem mert nyugodtá tesz. Mert tudom, hogy nincs mitől félnem, mert nincsenek megoldások, de gondolk sincsenek, és elkezdem szépen elfogadni, megérteni azt, hogy folytonos a világ, és hogy az élet maga a cél.

És hogy akérhogy erőlködöm, az élet így jó, szép, és helyes, ahogy teszem. Mert nincs sem jó, sem rossz. Csak az élet. Ami így tökéletes.

S Z T R Á J K !

A sztrájk az egy olyan állat, amely engem kettőssé tesz. Jó itthon pihenni, nem erőlködni azon, hogy munkába beérve izzadjak, teljesítsak.
Rossz tudni, hogy nem kapok fizetést, és hogy nem tudok bemenni a színházba, mert már avan jegyem.
Rossz szembesülni, hogy a színházat marhára nem érdekli ( ahogy másokat sem) mások nyomora, és nem váltják, cserélik vissza a jegyemet. Mert nem is a pénz, hanem hogy leszarnak...
Aztán amikor szembesülök azzal, hogy mégis kis erőfeszítéssel be tudtam volna jutni, de most már minek.
És szembesülök azzal, hogy talán a színházat is meg tudtam volna oldani.
A valahogy hazajutok hozzáállással.
No de nem úgy, hogy alig bírok felocsúdni 10 órás alvás után se.
Hát igen. Valamit valamiért. Mert no money, de legalább az áén elhatározásomból.

Magamba nyugszom bele.

Amúgy meg sztrájkolok én is. Akkoris. Na.

Élet!

Már megint feszülség, már megint front. hideg, és esőcseppek, és megint hideg, és kezem nem bírni. Vártam a buszt, és a szokásos, már-már gyakorlottnak mondható elemző gondolatok jártak a fejemben. Ez is persze feszültté tett. Mások vél vagy valós sérelmei, a nap eseményei, és egyszer csak azt veszem észre, hogy nem tudok leállni.

És akkor hiretelen megtörténik az, amire vártam. A felismerés. Az, hogy egy pillanatra átéltem valamiféle teljességet, és láttam valaminek az önnön valóját. Esőcseppek formájában jött. Tökéletes volt. Kis tócsa, halvány fény derengett rajta, körülötte fák, zöld rügyekkel, néhol virággal. Nedves, eső áztatta föld illat és az autók kegyetlenül gázoltak az úttesten.
Ez volt a tavasz. Bár csak pár pillanatra, de megéreztem. Megint erőt gyűjtöttem, és a "minek a sok hülyeséggel törődni, hiszen ez az élet" érzés töltött el.

És megértettem. Mások érzéseiért nem az én tetteim és érzéseim felelnek. Másokért felelősséget nem vállalhatok, csak saját magam miatt. Felesleges azon őrlődnöm, mit történhetett volna, inkább fordítom a figyelmemet más felé. ha nem megy, akkor meg nem erőltetem. Szeretem magam, olyannak is, amilyen önmagamban vagyok, és olyannak is, amilyen más emberek társaságában vagyok. Minden szerepemet, mert azon is én vagyok és én voltam, és én leszek.
És azzal, hogy mások ilyenné tesznek, őket is szeretem.

Eltelítődtem a tökéletes pillanattal, és ha nem is mindig, már tudom ezt mind. ha nem sikerül az általa vágyott módon energiát merítenem, tudom, hoyg máshonnan is kaphatok. Mert ez nem az elvételről szól, hanem a körforgásról. Ez is egy nagy problémám volt eddig, de most már értem. Egy fa, egy virág, egy filmélmény, egy emberi kapcsolat ugyanúgy tud energiát adni, csak éppen eléggé nyitottnak kell lennem hozzá. És nem szabad elfelejtenem, hogy ha felszabadítom, bennem is elegendő energia van, hogy másoknak adhassak belőle, anélkül, hogy észrevennék azt.

Mire nem képes egy kis víz. Milyen nyugalmat képes hozni. Persze, hiszen vízöntő vagyok. :-)

Gondolatok!

A gyöngyöző biztonság, amit még nem érzek, csak tudom, mert ésszel felfogom, ami nem mindig jó, hogy vagyok.
Ami már önmagában ünnepelnivaló. Nem a jónak, kitüntetettnek, sikeresnek, gazdagnak, másnak lenni az, ami fontos és örök. Hanem az, hogy vagyok.
Ember, nő, élőlény, élő lény, érző szívű lény, lány, ember.
Minduntalan ez a pont, ahova fáradságos munkával eljutok az agyalás, elemzés, lélekölés, reményvesztettség, sírógörcsök és a könnyekben megtalált fénysugár ösvényét járva.
Minden alkalommal ugyanazt tapasztalom, acélfejjel és rendíthetetlenül körbejárok mindent, és ugyanoda jutok vissza.
Csak érteném már meg végre. Nem! Csak érezném már végre. Mert heurékát akarok. A hirtelen, erőlködés nélküli villámcsapást akarom. A felismerést.
Hogy ez tényleg így van. De nem az eszemmel, hanem a lelki szemeimmel látva.
cseppekben, ha kell, de az idegeimmel, amelyek a bőröm alatt vannak, érezni akarom.
Hogy az élet az, hogy egyszerűen
v a g y o k.

Kis líra, hogy megemésszem...

Olyan félelmetes, de tudom, hogy én is ott vagyok benned. Én csak magamért felelek, de mi van velem, aki ott vagyok benned? Vele hogy bírkózom meg, ha nem is ismerem meg, ha véletlen szembetalálkozunk az utcán?

Néha nézem magam az üvegben. És mindenki másképp de mégsem engem.

Olyan sokan vagyok, hogy néha elveszünk, mert nem találom magam.

És vajon mi lesz belőlem, ha találkozunk magammal? Én mindannyian?

Kellenek a szerepeim. Össze akarom gyűjteni őket, és beragasztani egy képeskönyvbe. Utóbb pedig eldicsekedni, hogy nézd, ez is én vagyok, az is én vagyok. Kontyban, csinosan, vagy karikás szemekkel háziköntösben, szerelmes kosztümben magamhoz ölelve téged és magam, és merev arccal fintorogva, és nem megcsontosodva, hanem mindig megújulva.

Tudom, hogy ott vagyok benned, csak ez az a szerep, ami még kicsit ismeretlen, kicsit félős és kicsit fájós. Majd leszek az is, majd megélem, majd elhagyom, és lesz egy új.

De amíg te is itt vagy bennem, addig még maradok. És addig te is cseperedsz, és melegszik a szívem, és gondolatban átölellek, és megbocsátom minden vétkemet, mert tudom, hogy így van jól, és így tökéletes. És látom a hibáidat, és mégis szeretlek így, ahogy vagy. És látom a hibáimat, és mégis szeretem magam így, ahogy vagyok. Szeretem magam, és azt, aki benned vagyok, és azt is, akivé lettem, ahogy néhány szempár átsuhant rajtam, és megszülettem bennük. Mert azok nem vagyok, és mégis azok vagyok mind.

Gondolatok!

Megint jobban vagyok. Megtisztultam, megszabadultam a terhektől, megszabadultam, a nyomasztó dolgoktól.

Most megint úgy látom a világot, mint ahogy kell. Szépnek, tisztának, a jó és rossz dolgokkal együtt egésznek.

Nem fogok ítélkezni. Nem fogok agyalni. Csak megpróbálom felfogni a világnak akkora részét, amekkorát lehet,

Tiszta vagyok, és közben arra gondolok, hogyan lehetne azt megvalósítani, hogy ne szimbiózisban a világgal éljem le a napjaimat, heteimet, éveimet. Hogy az energia ne tőlük-tőlem keringjen, hanem csak bennem. Ne felvenni leadni kelljen, hanem csak úgy magában, vagyis magamban legyen. Hogy ezek a fentek és lentek ne állandósuljanak.

És akkor valami hirtelen bekattant itt bennem. Mert fáradt voltam, éhes, és éreztem frontot, mégis nyugodtan ültem, és egy család ült mellettem a vonaton, mégis olyan egésznek, egyedülinek és olyan MAGAMNAK éreztem. És akkor jöttem rá, hogy ez így van jól. Mert a rosszak, a fájdalmasak és az römteliek is belőlem jönnek. És én vagyok a fent és lent, és én vagyok a vonat is meg az is, amit nézek, és az is, akik engem néznek. És minden én vagyok, és nem akarhatom azt, hogy más legyek, mert ez vagyok. Merthogy fent is vagyok, és lent is, csak nem mindig egyszerre. És ha hullámzok, akkor vagyok. és nem akarhatom, hoyg ne legyek. És ha rossz vagyok, rosszul, megbántva és keserűn ülök valahol, magamba hanyatlok és csak ordítanék, mert rossz, az is én vagyok. És nem akarhatom, hogy ne legyek.

És ha gyanakszom, és nem hiszek másoknak, és csalódok, vagy bizonytalan vagyok, akkor is én vagyok. és nem akarhatom, hogy ne legyek. Mert ezt én is tudom, hogy én így vagyok tökéletes.


Széljegyzet:
Azt mondtad, hogy ez a világ szemét. És hogy szörnyű és kegyetlen, ezt nem mondtad, csak gondoltad, de tudom, hogy félsz, meg csalódsz sokszor. Ott a fal, és kívülálló vagy, és tennél sokmindent, de mégsem teszed, mert vannak erkölcsök és vannak jó és rossz dolgok, és te megpróbálsz ezek szerint élni. Közben meg látom azt, amit sokszor te sem látsz magadban, hogy mennyi érzelem és meg nem értettség van benned, és vágysz rá, hoyg kinyílhass másoknak, és arra, hogy görcsök és feszültség nélkül élhess. Hogy otthon legyél, láthasd a zöld fenyőt, meg az ismerős helyeket, és akkor megnyugszol. csak gondolj arra, hogy akkor vagy önmagad. Hogy ott úgy érzed, mindenre képes vagy, a problémák eltörpülnek, megtelsz erővel és élette. És ha ott tudod, hogy ez a világ legtökéletesebb helye számodra, akkor fedezd fel, hoyg máshol is érezheted magad így. Valakinek az ölében, vagy ülve a buszon. Az az érzés benned van, és csak a gyönyörű fenyő és a hegyek hívják elő. Tudd, hogy ez belülről fakad. És ha tudod, akkor utána bármikor képes leszel arra, hogy nyugodt légy és a helyes döntéseket hozd.
Tudod, hogy a világ gyönyörű. Csak nem mindig vagy képes látni. De tudom, hogy legbelül te is tudod. És jó, hogy azzal, hogy ismerhetlek, és is rájöhettem.

Dícséret!

Mégis megköszönöm. :-)


Niától kaptam levélben:

Dícséretet adni nem könnyű feladat. Mármint igazi dícséretet. Szeretek kedves lenni a többi emberhez, mert szeretem, ha az emberek körülöttem jókedvűek és boldogok.

Ilyen egyszerű.

Ezért nekem dícsérni mégsem olyan nehéz, mint ahogy esetleg azt más érzi.

Most viszont nem mosolygós dícsérettel jöttem, hanem egy kalapemelőssel!

Egészen más látni valaki gondolatait, amikor más és más feladatnak felel meg. Egy humorosnak szánt bagatell témából irandó szösszenet vagy egy fajsúlyosabb depresszív szövésű monológ csak egy-egy oldalt mutat meg a másik emberből.

Ha van kedved elolvasod, ha nincs akkor tovább lépsz. Mindegy hogyan ír a másik, te döntöd el, hogy az neked tetszik-e vagy sem. Ha úgy nézzük, akkor a színvonalat te teremted meg saját magadnak. Hiszem, hogy nem attól lesz valami színvonalas, mert egy egyetemi tanár vagy egy műkritikus azt mondja, hanem azért, mert téged megérint benne valami és onnantól számodra értéket képvisel.

Miért is írtam ezt? Mert a blog nem mutathatja meg soha milyen is vagy te igazán.

Erre a legjobb példa a szakdolgozatod.

Ne haragudj rám, de eddig "csupán" egy blogger voltál a számomra.

Most viszont megemelem a kalapom előtted.

Élveztesen írsz. Gördülékenyen. Ritkán dícsérem meg egy ember stlíusát, de most meg kell tennem. Nagyon tetszett a szakdolgozatod!

Remekül írsz!!!!

Komolyan mondom, hogy lenyűgöztél!

A téma kifejtését is jól oldottad meg és nagyon drukkolok, hogy védeseden is megkapd az elismerést!

Nem kell ezeket a sorokat megköszönnöd!

Őszintén írtam!

Gondolatok

Jó rég írtam, főleg a kimerültség miatt, és ez a szünet kellett a feltöltődéshez. Bár most nyomokban sem érzem azt, amire eddig törekedtem. Borús az idő, fázom, hideg van, és valahogy összecsapnak a hullámok a fejem felett. Tudom, és jó, hogy tudom, hogy nem kell rosszul megítélnem ezt a hangulatot, mert ez is én vagyok. csak nem értem, hogy hogyan tud hozzám közel álló ember egy pillanat alatt kihozni a sodromból, és hogyan lehetséges az, hogy már megint ott lüktet a fejemben a kis hangocska
"nem kéne úgy erőlködnöd, úgysem fog semmi sikerülni"
Egóm gondolatai nem a sajátjaim, mégis olyan erősen hatnak rám. Nem látom az átmenetet, hogyan jutottam megint egy mederbe.
Bár félreértés lenne azt állítani, hogy olyan rosszul érzem magam, inkább csak a tudat, hogy ilyen vagyok, és szilánkját sem találom a reménybeli és energiával teli énemnek. Most az vagyok, aki fáradt, lelkileg, mert nyomasztja az idő. Azt hiszem, az idő. Meg a sztrájk.

Kell a biztonság, pedig ez abnormális, mivel pont az az ember vagyok, aki az újat, változatosat, ismeretlent keresi. Csak egy kis biztonsággal megbástyázva.

Nem tudom, hogy másoknak is van-e ilyen igénye. Hogy csak akkor tudnak szárnyalni az ismeretlenbe és a bizonytalanba, ha közben valamilyen módon biztonságban is érzik magukat. És inkább lelki, mint fizikai biztonságról van szó.

Hogyan vész el az az egészséges életüsztön, és a boldogulni akarás az emberből? És hova távozik?

Reményt adna, ha tudnám, hogy vannak olyan emberek, akik nem csak puszta naivitásból, vagy a fiatalság frissességéből adódóan látják reménytelinek a világot. Akik idősebbek, vagy úgymond sokat tapasztaltak, azt mondják, a világ egy vacak, szar hely. Nem vagyok hajlandó ezt elfogadni. mert tudom, hoyg az ellenkezője igaz.

Csak most megint belefáradtam egy kicsit, hogy én legyek az, aki folyton reményt ad a másik embernek. Most én vagyok az, aki elfáradt, kételyei vannak kissé, persze nem nagyon, és kellene az a visszajelzés, és öröm, amelyet mások jogosan elvárhatnak ugyanilyen hangulatban tőlem.

Csak valahonnan kéne. Nem is valakitől. És ne valami üres frázis legyen. ( nagyok az elvárásaim) :-)