Elemezz!

Ma olvastam Platón baralanghasonlatát, többé kevésbé eredeti fordításban. Nagy koponya volt, az már biztos.
A hasonlat lényege, hogy élnek emberek láncokba verve egy barlangban, és a valóságot árnyként érzékelik csupán. A valóság nekik a bilicsekkel és árnyakkal, mozdulatlansággal tarkított élet. A feltevés kedvéért valakit kirángatnak a barlangból azok, akik tudnak mozogni, és a valóságban élnek, ami először nagyon kellemetlen neki, de miután megszokja a valóságot, nem akar többé visszamenni a barlangba. De eszébe jutnak a társai, visszamegy a sötétbe értük. A többiek azt hiszik, megvakult, és nem hisznek neki.

A feltevés szerint az ember azt hiszi valóságnak, amiben él. Ki lehet egyeseket ráncigálni saját valóságukból, hogy aztán észrevegyék, mennyivel teljesebb az, amit mi mutattunk nekik. vannak, akik soha nem akarnak majd kiszabadulni saját valóságukból. De Platón nem írt arról, hogy mi van akkor, ha valaki megtapasztalja a valóságot, de nem várja meg a kellő időt, hogy megszokjon mindent, és visszamenekül a barlangba. Azt nem mondta, mi van akkor. Gondolom társai éltetnék, hősként ünnepelnék, hogy visszatért. És aztán? Vajon vágyakozna a másik valóság után, hogy megtudj, milyen az valójában? És mi van akkor, ha valakit nem kirángatnak, hanem magától szabadul meg a láncoktól, és megy ki a fényre?

Platón erről nem beszélt.