Tegnap, hazafelé a vonaton egy nő ült velem szemben. Olyan kedvesen beszélt a férjével a telefonba, hogy összeszorult a szivem.
Azt mondta, " szerbusz kedvesem, nemsokára otthon leszek". De valami olyan gyönyörű hangsúllyal.
Számítani fogok valakinek az életben annyira, hogy majd átélhessem ezt én is? Tudom, közönséges, de én is csak arra vágyom, hogy valaki hozzám bújjon esténként, magához öleljen, és ne kelljen egyedül befeküdnöm az ágyba, és hallhassam a másik szívverését, vagy érezzem, ahogy a lélegzete a tarkómnak ötközik. Mert néha azért elbizonytalanodom.
Helyesbítek. Nem valaki kell. Hanem olyan ember, akivel szerelmesek vagyunk egymásba, és önszántunkból vagyunk együtt, akkor, amikor eljött az ideje, hogy összekössük az életünket, és nem a kényszer dominált.
És... és... és azt is szeretném, hogy reggelente kávét főzzön nekem. :-) Azt hiszem akkor igazán boldog lennék. Persze nem a kávé miatt. ;-)
2 megjegyzés:
nekem van valakim, akinek a szuszogása (ez most eufémizmus, tudod, mire gondolok:) ébren tart éjszakánként, és még így is imádom. De kávét, azt nem főz. Mondjuk vett karácsonyra kávéfőzőt...
Félsiker :)
Legalább tiszteletben tartja a koffein függőséged! Már ez is valami! És még segít is lefelé a lejtőn! :-))))
Megjegyzés küldése