Nyűg...

Nagyon nyűgös vagyok. És ingerlékeny. És sértődékeny. És folyton mindent magamra veszek. És az a legrosszabb, hogy nem akarok ilyen lenni. Mindenki azt mondja, hogy néha ilyennek is kell lenni, de én nem akarok. Attól félek, ha olyan kiállhatatlan leszek másokkal, mint amilyennek érzem magam, akkor megint mindenki el fog tőlem fordulni, és egyedül maradok.
Nem akarok egyedül maradni.

Amikor régen azt mondogattam, hogy egyedül akarok lenni, az egész félre sikerült, mert nem fogalmaztam meg elég jól. Én csak a családomtól akartam végre távol kerülni, hogy végre ne az legyen, amit ők rám erőltetnek, hanem az, amit én akarok. De sajnos az lett belőle, hogy tök egyedül voltam, és az nagyon rossz volt. Nem akarok megint íyg járni.

A legrosszabb, hogy fogalmam sincs, honnan jönnek ezek a gondolatok.

Lehet, abból indulok ki, h van néhány ember a környezetemben, akik nagyon elviselhetetlenek, és ilyenkor nem szeretem őket. Lehet, ezért indulok ki abból, hogy engem sem fognak szeretni, ha elviselhetetlen vagyok. Az a baj, hogy nem olyan környezetben vagyok, ahol jól érzem magam. Napi 8 óra olyan emberek társaságában, akikkel még egy jót sem lehet beszélgetni, mert semmi normális témájuk nincs. Házasság, jobban mondva a házastársra való panaszkodás, gyerekek, amihez marhára nem tudok hozzászólni. Vagyis nem is arról van szó, hogy nem szólok hozzá a témákhoz, de úgyis le vagyok szólva, mivel az enyém nem tapasztalat, cska vélemény. Néha a rokonok, barátok, egyéb elfoglaltságok a téma. De érezhető ebből az egész dumából, hogy csak jár a szájuk, és ez annyira nem bírom, mert semmi értelme. Ami meg engem érdekel, az a mások életébe nem fér bele. Annyira idegennek érzem ott magam. Három kolléganőm házas, egyik várandós, egy kollégámnak és kolléganőmnek gyereke van, a másiknak most van új barátja. És minden nap felteszem a kérdést magamban, hogy hogy kerülök mégis ide?

Eléggé kilógok a sorból, én a vagyok a legfiatalabb, se párkapcsolat, se család, se gyerek.

Tudom, a következő lépés az, hogy elképzelem, min szeretnék változtatni. De az a nagy harci helyzet, hogy nem sikerül. Csak vergődök, sajnálom magam, és nem vagyok képes meglátni az a pár lépést, amivel tovább tudok lépni. Meg hát nem akárhogy akarok. De ugye ez már egy másik történet.

Lehet, hogy azért vagyok ilyen nyűgös, mert fáradt vagyok. Sok volt ez az időszak, és még a vizsgákat sem tudtam kipihenni. De még messze van augusztus 14. Ez egy pénteki nap, és utána hivatalosan mondhatom, hogy szabin vagyok. Jaj hogy én mennyire várom már!!! csak ez tart életben!