...

Tudom hogy csak és kizárólag rajtam múlik, hogy teszek-e a szabadságomért, vagy sem.
Boldognak kéne lennem, de nem vagyok.
Nem értem, miért esik nehezemre boldognak lenni.
Csak azt tudom, hogy most nagyon egyedül érzem magam.
Igen, most tényleg sajnálom magam, de azt hiszem, ez együttjár a hisztériás rohammal, amit fél órán keresztül szenvedtem el.
Nem tudom, miért volt, hogy jött, mert mondom, boldognak kellene lennem, ebben biztos vagyok.
De valami nem stimmel, mert mégsem vagyok. Nyúzottnak érzem magam, fél órán keresztül hisztérikusan bőgtem és nem bírtam abbahagyni.
És halvány segédfogalmam sincs, mitől jött elő.
Pont ez a félelmetes benne. És olyan nagy erejű volt, hogy egy pillanatra úgy éreztem, elsodor magával. Valami pánikroham szerűség, mert marhára féltem, hogy nem tudom, mi jött rám.

Utálom magam, amikor ilyen vagyok. Még ilyenkor is tud egy részem józan, kívülről szemlélő lenni, és látom, ahogy a földön ülök, és folyik a könny meg a takony az arcomon, fel van dagadva a szemem, beszélek magammal, próbálom magamat meggyőzni észérvekkel, és közben sípolva veszem a levegőt, köhögök, harákolok és eltorzul hangokat adok ki felváltva.
Szánalmasnak látom magam ilyenkor, de felmentem magam, mert nem tudom, miért volt. Hiszen azok a gondolatok, amelyek beindították, máskor csak átsuhannak rajtam.
Csak jó lenne nem egyedül lenni.

Bármenniyre intim, én ilyen is vagyok. És ezt is leírom. Mert ez vagyok. Ez is vagyok.
Kérlek ne írjatok sajnálós meg bátorítós kommenteket, ezt most tényleg nem azért írtam le, hogy sajnálatot csikarjak ki másokból. Csak le kellett írnom, hogy emlékeztessem magam, és itt legyen ez is, felírva könyvbe.