Hogy én hogy utálom, hogy mások a végletekig tudnak rám hatni. Ma is az történt, hogy valaki egyetlen mondatával levert a porba, és nem tudtam visszakapaszkodni.
Utálom, hogy így hagyom másoknak, hogy tönkretegyenek. Vagyis hogy hagyom másoknak, hogy csináljanak olyan dolgokat, vagy mondjanak olyan dolgokat, amelyekkel én azt hiszem, hogy tönkretesznek.
3 megjegyzés:
Ez nem a te hibád. Ember vagy és innentől viselned kell, hogy mások könnyedén tudnak a sárba taposnak vagy a felhők fölé emelni.
És igen, néha megesik mind a kettő, de sajnos másokon múlik, hogy melyik gyakrabban.
Persze lehet, hogy ezt valaki "másoktól függésnek" meg "gyengeségnek" nevezi és megpróbálja kiölni magából. Lehet, hogy ezzel megkíméli magát a sárba tiprás fájdalmától, de attól is elveszi az esélyt, hogy egyszer felemeljék.
Csak annyit kéne megtanulni, hogy ne a gyülölet meg a bosszú és ne mások "sárba tiprása" legyen az ami megnyugtat minket:
"Én több vagyok, én nem a porban vagyok", hanem mások kiemelése onnan, ahogy csak tudjuk.
olyan nehéz az emberekkel. Én is olyan vagyok, hogy odajön egy vadidegen beszól valamit, aztán továbbmegy, nem is gondol többet rám, én meg azon agyalok, hogy ezt most miért.
De azért kezdek nagyon edzett lenni. Főleg akkor megy a pozitív gondolkodás, ha nem vagyok egyedül a helyzetben, ha valaki mást is érint, akkor ővé a puffogó szerep, én meg magamra vállalom a gyógyító gondolkodást.
Ilyenkor rohadt jó halaknak lenni.
Nem hiszem, hogy meg lehetne annyi embert változtatni, meg nem is érdemes, hogy az összes ember csupaszív és kedves legyen velünk. Meg ez olyan bizarr, a lelkem mélyén nem is vágyom rá. A magam reakciójával kéne valamit kezdeni. Mert azt tudom, hogy a másik ember reakciója nem RÓLAM szól, még ha nagyon egyértelműen nekem címzi is. Valahogy azon kellene dolgozni, hogy vagy elfogadom azt, hogy tőlem független ez az egész, de mégis hatással van rám, vagy elfogadom, hogy az ember, ezáltal én is, folyamatosan változunk, és az élet rendje, hogy vagy szomorú vagyok, vagy vidám.
Megjegyzés küldése