Lehetne ez egy olyan téma, amiről úgy gondolom, nem tartozik senkire. De hátha tanul/megért belőle valamit az, aki olvassa.
A tegnapi bejegyzésem hangulatát igen, tartalmát nem befolyásolta érdemben az, amin egy hét alatt átmentem, de nagyban hozzájárult. Ha felépülök, akkor nekilátok az elhatározásomnak, és tényleg magam mögött hagyom azt a korszakot, amire utaltam. Nehéz munka lesz, vagyis remélem nem annyira.
Szóval a mai nap volt a mélypont. A nők rémálma, a felfázás megtalált. És bár sokszor saját magától is elmúlt már, amikor fiatalabb voltam, most az istennek nem tudtam kimászni belőle. Végigkísért az ünnepeket, és egy görcsös, véres hajnalban csúcsosodott ki vasárnap. A mai napon szintén, csak még kevésbé voltam kipihent és nyugodt. A sok tétova, tenni semmit nem tudó de elméleteket gyártó ember nem tudott érdemben javítani a közérzetemen. El kellett mennem az orvoshoz. Anyu elkísért, és sokszor eltolom magamtól a támaszt, most jól esett, hogy mellettem van valaki, akibe fogódzkodhatok.
A saját körzetim helyett a helyettesítőjéhez mentem el, de egy hihetetlenül emberbarát és kedves, körültekintő embert ismertem meg személyében. Látta, hogy ideges vagyok, megnyugtatott, emberszámba vett és megtisztelt azzal, hogy nem csak mindenféle gyógyszert írt fel, hanem el is mondta, miért kell szednem, és mit kell tennem. Jó az útmutatás és a józan segítség, ha az ember kétségbe van esve.
A patikus hölgy is nagyon kedves volt, és ő is jót tett a lelkemnek. Bár még nem vagyok gyógyult, de látom az alagút végét.
Bár nincs igazi tanulság, fontos, hogy körültekintő orvostól kérjünk mi nők segítséget. Ha pedig nem tudni, mi a baj, akkor rögtön orvoshoz menni, mert sajnos baj, de mi nem értünk olyan jól a testünkhöz, amennyire egy orvostól elvárjuk.
Hit kérdése persze, ki hol keresi a segítséget, és jó adag szerencsém is volt, hogy én rögtön ilyen jó helyzetbe kerültem.
Keserű a szám, mert a magyar egészségügyben ez már kirívó példa, pedig ez lenne a normális. De hiszek benne, hogy valamilyen módon még több ilyet tapasztalhatunk. Idővel...
3 megjegyzés:
Jobbuláást!!!
Köszi, már úton vagyok felé!
De legalább már nincs büntudatom, és értem, miért nem tudtam magam rávenni a tanulásra. Meg hogy miért ment el az életkedvem is. Ami most kezd visszajönni. :-)
Én is pont így jártam, elmentem orvoshoz, és nem rendelt, a helyettesítőhöz meg nem akartam bemenni, de aztán kellemesen csalódtam. Sokkal több időt szánt rám, mint a saját orvosom...
Ami a problémádat illeti, nagyon is ismerem, sajnos, nekem az első perctől kezdve komoly és orvoshozjárós volt. Elég sok nővel beszéltem már erről, úgy tűnik, rengetegen küzdünk vele. Hogy mitől, miért, nem tudom, mert nekem konkrétan kánikulában a leggyakoribb, valsz. mint minden fertőzést, ezt is össze lehet szedni bárhol.
És mivel ez egy tipikusan fájdalomtól sírva üvöltős baj, ne is csodálkozz, hogy nem tudtál tanulni. Ilyenkor bűntudat nélkül tolj minden feladatot jó távolra magadtól, és koncentrálj a gyógyulásra,
mert az egészség a legfontosabb.
Megjegyzés küldése