Hát régen voltam ennyire szarul, mint ma.
Nem fájt a fejem, de lüktetett egész nap, délelőtt óta húzott, nyomott meg minden egyebet csinált. Szédültem, mint a fene, aminek az instabilitás, lassú beszéd és járás és az állandó kapaszkodás meg támasz keresés volt az eredménye. A hányinger már a szédüléstől volt. Délutánra annyira rosszul lettem, hogy többször rámjött a visszafolythatatlan sírógörcs.
Az ég tudja, mitől.
Bár nem nagyon látszott rajtam semmi, mert nem nagyon kérdezte meg senki, hogy mégis mi van velem. Biztos elkönyvelték, hogy fáradt vagyok, vagy rossz kedvem van. Pedig a végén már majdnem belegebedtem, annyira rossz volt. És az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam vele mit kezdeni, mert front miatt volt, amin segíteni csak alvással lehet.
Szerencsére, amint hazaestem, lefeküdtem, és bár most is iszonyat kába vagyok, és úgy érzem, egy nagy pamacs vattacukor van az agyam helyén, azért gépelni már tudok, és a látóterem sincs beszűkülve.
Amikor nagyon rossz volt, eszembe jutottak régi hasfájós emlékek, amikor még a fájdalomcsillapító sem használt, és azoon imádkoztam percenként, hogy legyen már vége. Hát rég volt.
Csak csendben jegyzem meg, és inkább magamnak, hogy a szédülés fizikai tünetének lelki oka lehet, ha az ember úgy érzi, nincs támasza...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése