Amikor azt hittem, ismerlek, akkor olyan határozottnak, kőbe vésett szavúnak, erősnek láttalak. Az voltál, aki mindig tudta, hogy mit csinál, akinek nincsenek kétségei, és volt valami irritáló ebben a bizonyosságban, ami belőled áradt. Nem is sokszor számomra, hanem mások számára. És nem is sokszor ellened irányult, csak a maguk bizonytalanságát látták felvillanni benne.
Aztán amikor tudtam, hogy már tényleg megismertelek, láttam, hogy te is csak ember vagy. Hogy olyan vagy, amilyennek fentebb leírtalak, de sokszor akkor is, amikor elhyott az erőd, és amikor pihenned kéne, még mindig tartod magad. Láttam, te is ember vagy, aki ugyanúgy fájnak, elszomorítanak dolgok, de te még véletlenül sem mutatod ezt ki. Az látja, aki jobban ismer, de a legtöbb embernek csak az a maszk látható, amit nem félsz megmutatni.
Van valami furcsa abban a kettősségben, ahogy az erő és a bizonyosság keveredik az érzékenységgel, kedvességgel.
Nem tudom, ez jó-e vagy rossz, de így vagy valahogy te is tökéletes. És én szeretem ezt a tökéletességet.
Csak ne felejtsd el, hogy sokszor töb energia kell ahhoz, hogy készenlétben tartsd magad, mintha csak simán, védelem nélkül lennél egy kicsit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése