Miért van az, hogy folyton az az érzésem egyes embereknél, hogy beszélek hozzájuk, és nem értik, amit mondok. Mintha elbeszélnénk egymás feje felett. Én értem, hogy mit mond, viszont ő csak a saját szűrőjén keresztül tudja értelmezni, amit én mondok, ezáltal valahogy kisiklik minden mondat, ami elhagyja a számat.
Vajon velem is van így? Ezért olyan értelmetlen a beszéd?
És miért érzem mégis mással azt, hogy szavakból is, de van, hogy szavak nélkül is megértjük egymást, és pontosan tudom/tudja az ő/én rezdülésinek/imnek jelentéstartalmát. és még reagál is rájuk.
És ha vannak emberek, akik TÉNYLEG nem értik, amit mondok, akkor vajon miért vannak mellettem. Mert akkor mi az értelme egyáltalán.
Jó, igazából nem kéne ennek értelmet keresni. Maga a lét is olyan, hogy nem nagyon lehet benne értelmet találni. Csak a rossz szokás, mert én olyan értelmet kereső ember lennék, aki néha, ha fáradt, vagy gondjai vannak, vagy mérges, vagy szomorú, akkor kétségbe esik, ha nem talál valami értelmeset az életben. A kezdeti vagy folytatódó széthullások ellenpontjaként valami kicsiny kis összefognivalót.
Mint amikor a finoman hullámzó tengerben állok egy hálóval. Az is olyan, hogy értelmet keresek a vízben...
Ami nem változtat semmit azon, hogy mások nem értik, amit mondok. Ennek csak az lehet a megoldása, ha más módszert választok arra, hogy amásik bizonyosan megértsen. Ha egyáltalán akarom, hogy megértsen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése