- Milyenek?
- Mintha mindig fürkésznének. Keresel valamit. Mindig így nézel, mindent, még engem is. Csak abban benne van az érzelem is. Ha valamit nézel, akkor keresel. Folyton. Soha nem nyugszol, és ennek az egyik jellemzője, hogy keresel. Azt nem tudom, mit. Talán az életet. Vagy a boldogságot? Tulajdonképpen mindenki azt keresi. Te így. Hogy fürkészve nézel mindent és mindenkit. Kissé összehúzod a szemhéjad, és balra, meg jobbra nézel.
Amikor a szemembe nézel, akkor is keresel, de az olyan meleg érzésű keresés. Lelassul az idő, és egy másodpercet egy percnek élek meg. És olyan, mintha a szemeiden keresztül belémfolynál, átjár a melegség, és olyan, mitha te lennék. Félelmetes és íjesztő, mert nem tudom hogy éljem meg az, ha hiretelen valaki belém bújik, és nem tudom magam irányítani. De ilyenkor éppenséggel nyugodt is vagyok, mert így érzem tökéletesenek. Ilyenkor azt szeretném, ha nem történne semmi. Belefagyva az időbe szeretném sokáig átélni, hogy nem csak én vagyok a testemben, hanem eltűnök, és ott termünk mi.
- Neked mik jutnak eszedbe! Hihetetlen vagy. Tényleg.
- Nem tehetek róla. Néha játszom azzal, hogy egyedül vagyok, de mégis itt vagy velem. Amikor kávét töltök magamnak reggel, amikor megetetem a macskát, amikor a zuhany alá állok velem vagy, és beszélgetünk. És akkor mindig ilyenek jutnak eszembe. Megbeszéljük a napi történéseket, aztán elkezdünk filozofálni. És ezért van az, hogyha melletted vagyok, akkor ritkán beszélek. Mert mindig velem vagy, én akkor kibeszélem magam, és utána már csak azt szeretném, hogy téged hallgathassalak.
- Ritkán beszélsz, de akkor nagyon szépeket. Nem is értem, mit szeretsz bennem.
- Azt hiszem magamat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése