Mr Brooks!

Tegnap este néztem, és teljesen beleszerettem ebbe a filmbe. Gyakorlatilag egy pszichoanalitikus thriller kis noiros és feketehumoros beütéssel. Costner nagyon jó, pedig soha nem szerettem, mer mindig modoros színésznek tartottam. A történet annyira morbid és sok szálon fut, hogy nem lehet közben unatkozni.

Ami pedig külön öröm számomra, hogy a zeneszerző indiai, Ramin Djawadi, és egy nagyon ütős soundtracket hozott össze a filmhez.

A történetben szereplő Mr Brooks sikeres üzletember, akinek lánya és felesége mintaapaként ismeri a férfit. Mr. Brooks azonban rendelkezik egy másik énnel, akit az ujjlenyomatos gyilkos néven ismernek a rendőrök. A figura érdekessége, hogy lelkiismereti kérdést csinál a gyilkolásból, függőként él szenvedélyével, de nem élvezi, le akar szokni. Egy teljesen pozitív karaktert ismerhetünk meg, aki bár gyilkol, mégis van egy emberi, érthető oldala. Skozifrén énjét William Hurt játssza, ami külön csemege a pszichológusoknak, hiszen a megszokottól eltérően két teljesen külön személyként jelenik meg a két személyiség, és nem is olvad egybe. A történet folyamán megismerünk egy rendőrnőt, aki magánéleti problémái mellett egy szökött gyilkost és természetesen Mr Brooksot is keresi, valamint egy férfit, aki leleplezve az ujjlenyomatos gyilkost, bele akar kóstolni a gyilkolásba. Nem mellesleg pedig megjelenik egy olyan vonulat a történetben, amely szerint Mr. Brooks lánya is örökölte a gyilkolás iránt szenvedélyét. Személyes kedvencem az a jelenet, amikor Mr. Brooks másik személyiségével osztja meg félelmeit, és sírva roskad magába, mikor szembesül lányának átörökített tulajdonságával. A kemény sztori ellenére a film fő erénye, hogy a színészi alakításokra, a karakterek maximális kiépítésre helyezi a hangsúlyt, megfelelő érzelmi töltetet a zenével teremt, és nem mindent mutat meg, amit az átlagos thrillerek igen. Közben nem feledkezik meg viccesnek lenni.