Az egész élet a másoknak való megfelelésről szól. Mások mondják meg, hogy mit csináljak, hogyan, meg miért, és ha azokat az igényeket, amelyeket ők támasztanak, én nem elégítem ki, akkor nekik rossz.
Hol vagyok ebben én? Hol van az, amit én akarok egyáltalán, és hol van az, amit csak rám akarnak erőltetni?
Ki mondja, hogy annak van igaza, aki engem leszól? Vagy annak, aki dícsér? Persze utóbbi jól esik, de sem rólam szól. Mint ahogy az előbbi sem.
Megszülettem, bezártak, mert azt hitték így helyes, és az lesz jó nekem. Mondjuk még most is nyögöm néha, hoyg nem tanították meg, hogyan kell a rossz dolgokhoz hozzáállni.
Aztán elkezdtem csinálni dolgokat, mert másoktól azt láttam, ezt így kell. És még mindig ott tartok, hogy másoktól függök.
Mikor leszek végre szabad? Mikor lesz végre az életemnek egyetlen őszinte pillanata?
Mikor lesz az, amikor magamtól, és nem a környezetemtől fogom jól érezni magam?
Most minden, ami van, az kívülről jön befelé. De én a fordítottját akarom megtalálni.
Amikor ilyeneket írok, mindig jönnek az ostoba segítségekkel, meg a jó tanácsokkal meg hogy hogyan kell csinálni, mert nekik is bevált. Ebből is elegem van. Ez is csak róluk szól!
Ha csak egy ember van, aki tényleg elfogadja azt, amit teszek, és tényleg nem értékeli, nem véleményezi, nem csinál semmit, mert tudja, hogy az én vagyok, akkor boldog vagyok, mert ismerhettem egy őszinte embert.
De most még egyetlen embert sem ismerek, aki ne kényszerből élné az életét, és ne várná el ugyanezt másoktól is.
Amikor beszélek, arra vágyom hogy valaki megértsen. Hogy meghallgassa azt, amit mondok, megtiszteljen a figyelmével. Ennyi. Semmi értékelés, semmi tanács, semmi TETT. Csak hogy legyen. ha nem csinál semmit, és nem is akar semmit csinálni, nekem az a legtökéletesebb. mert akkor tudom, hogy nem magát adja, hanem engem fogad el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése