szar...

Most tudtam meg, hogy a nővérem akar egy saját számítógépet, ha minden jól összejön neki, akkor fél év múlva meg is lesz. Ami azt jelenti, hogy a meglévő géppel és az én lapatopommal együtt 3 gép lesz itthon. Ami azért fantörpikus, mert azt tervezi, hogy a közös szobánkban lesz a gép. Ebből az következik, hogy ő egész nap itt lesz, ha nem lesz órája az egyetemen, valószínűleg pont akkor, amikor én is hazaesek a munkából, és ez engem kiborít. Nem tudok vele együtt örülni, mert csak az jár a fejemben, hogy a mostani nyugalmamnak is vége.

Eddig tök jó volt, mert legalább arra a pár órára, amíg itthon voltam, nyugalmam volt, lehet, hogy benyitottak állandóan, mert ebben a rohadt házban egyetlen ajtót nem lehetett megcsinálni úgy, hogy kulcsra lehessen zárni, mert ugye minek. Szóval lehet, hogy benyitottak állandóan, de legalább csend volt, és nyugodtan netezhettem, tanulhattam, olvashattam. Ennek most vége, és elegem van, hogy soha nem hagy senki békén, hogy mindig üvöltőznöm kell valakivel, hogy hagyjon már békén, mert fáradt vagyok, és ki vagyok akadva. Megint a fürdőszobába kel elvonulnom, ha rossz napom van, és ki akarom bőgni magam, de mivel az egybe van a wc-vel, bárki benyithat, hogy dolga van, vagy kezet akar mosni. Nem lesz majd zenehallgatás, mert neki nem lesz kedve hozzá, és különben sem szereti azokat a zenéket, amiket én hallgatok. Állandóan kérdezgeti majd, hogy ki írt, kinek írok, mit csinálok, vagy kivel csetelek. Nem nézhetek filmet hangosan, csak fülhallgatóval, és nem tudok majd gitárt gyakorolni, mert idegesíteni fogja mindkettőnket. Már előre rettegek. Én ezt nem hagyom. Nem lehet mindig engem kitúrni mindenhonnan. Nem lehet igaz, hogy senki nem képes kompromisszumot kötni az én kedvemért, hogy nekem is meg legyen a nyuggalmam, nem, csak az számít, hogy nekik jó legyen, a többit leszarják. Minek is a magánélet, minek az intim szféra? Miért is magyarázom én folyton, hogy amikor egész álló nap emberek között vagyok, akkor már csak a csendre, nyugalomra és megértésre van szükségem?

Annyira igazságtalan, hogy 23 éves vagyok, kibaszott 90ezret keresek, se félrerakni se hitelt felvenni nem tudok, nem hogy saját lakásom, de még saját szobám sincs, és semmi esélyem arra, hogy ebből az átkozott helyzetből ki tudjak lépni. A család pénzét elviszi a rezsi, apám sem tud félrerakni, és ezen kívül semmije nincs. Se kocsink, se telkünk, semmi, csak ez a nyomorult ház, rokonokkal nem tartjuk a kapcsolatot, segítséget senkitől nem várhatok.
Ha azt emlegetem, hogy nekem szükségem van a magénéletre, és hogy jó lenne, ha a félkész felső szintből legalább egy szobát megcsináltatnánk, mindig kitérő válaszokat kapok. Ha albérletre költenék, az elvinné az egész pénzemet.
Na ennyi. Jól kifogtam a rohadt életbe, a leghamarabbi esélyem, ha keresek egy pasit, aki el tud tartani. Vagy össze kéne költöznom valakivel, aki éjszaka dolgozik. Na az lenne a mennyország.