Tegnap voltam gitáron. Nagyon élveztem, szeretem ezeket az alkalmakat. Szegény Sztivi nem győzött dícsérni, hogy megy ez, meg hogy csak gyakorolni kell, mert tök jól csinálom.
Azt mondta, látszik rajtam játék közben, hogy milyen nagyon és erőteljesen koncentrálok, és hogy elég rosszul élem meg, ha félrepengetek vagy ha mellényúlok. Ezért lehet az, hogy a ritmushoz képest, amit néhány számnál kell gyakorolnom, kissé lassabban és nagyobb szünetekkel játszom, mert inkább kivárom azt a pár másodperc szünetet, amíg megnézem, hogy mindent jól fogok-e, minthogy mellé nyúljak.
Az a jó Sztiviben, hogy miközben elemzi, hogyan játszom, meg hogyan próbálkozom, én ezekből irtó jó következtetéseket vonok le a személyiségemet illetően. Igen, tényleg törekszem a biztonságra, és vannak dolgok, amiket vagy nem teszek meg, vagy csak kellő kivárás után, mert jobban félek a kudarctól, és attól, hogy hibázom. Ez tényleg jellemző rám, és persze az is, hogy feszülten koncentrálok akkor, ha valamit nem akarok elrontani. Pedig ez elvileg nem vérre megy, ahogy az élet sem, de valahogy nem nagyon tudok még egy ilyen egyszerű szituációban sem feloldódni.
Hihetetlen, hogy azt hiszem, viszonylag felhőtlen és laza ember vagyok, ilyen alkalmakkor pedig kiderül, hogy még mindig egy csomó félelem és gátlás van bennem. Persze mindig más mértékű, gondolom a szituációtól is függően.
Nem tudom megfogadni, azt hiszem még törekedni sem tudok rá, hogy kevésbé görcsös legyek, bár a néhány évvel ezelőtti énemhez képest jelentősen javult a helyzet, de még mindig nem az igazi.
Azt hiszem csak akkor tudok igazán boldog lenni, és elengedni magam teljesen, ha elmúlik a görcsösségem. Hiszen ez az, ami nem hagyja, hoyg elengedjek bizonyos dolgokat. Vagy fordítva? Ezen még el kell gondolkodnom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése