Gondolatok!

Azt hiszem mostanában annyit beszéltem, anniyt hadonásztam, gesztikuláltam, mutattam meg énségem és lett egyre erősebb éhségem arra, hogy mindenki meglássa, én csakis én lehetek, hogy egy kicist belefáradtam.
Nem mondom, hogy örökre, de ha már tudom, hogy a papírlap az, amely a legőszintébben felissza mondanivalóm tintáját, akkor ez már csak másodlagos csatorna lesz nekem.
Régen még sokat sírtam, örültem, és nevettem, és megmutattam magam, de egyre jobban elsikkadt, és csak a görcsösség maradt meg belőle.
Vállalom a felelősséget, és igyekszem beszélni, amikor kell, és hallgatni, amikor legszívesebben beszélnék, tehát amikor a leginkább nem lenne szabad.
Vállalom magam, akárki is volnék, mert az állandó indentifikálással, csak még messzebbre jutottam ezzel.
Ami biztos, hogy magamban, de nem a beszédben fogom megtalálni azt, aki vagyok.
Biztosan nem a véletlen műve, hogy csak és kizárólag akkor érzem a lerosszabbul magam, amikor beszélek.
Ha hallgatok, nem értékelek, nincs vélemény, nincs cimke, nem mondom, hogy
" ez rossz, ez fekete, ez fehét, a pirosat szeretem, a sárgát nem, ez jó, ez rossz, ez megint nem úgy jött össze, ahogy elképzeltem"
akkor egy idő után csak megtalálom, hogy nekem mi a fekete és mi a fehér.

Ha azt mondom fehér, mások pedig azt hallják, hogy fekete, és egyre erősebben, és borzasztó intenzitással állítják, hogy za márpedig fekete, akkor én valahogy elvesztem a hitemet, hogy én fehéret mondtam, gondoltam, éreztem.
Nem szabad összekevernem, hogy a fehér nekem akkor is fehér, ha mások azt mondják, hogy fekete, mert az a mások feketéje, és nem az én fehérem.
Ha végre ezt egyszer megértem, akkor leszek csak boldog.
Addig is...

Fekete, fehér, fekete, fehér, fekete, fehér, fekete, fehér, fekete, fehér, fehér, fehér, fehér......