Gondolatok!

Tegnap IKEÁ-ban voltam, szert tettem szép cserepes növényre.
Kezd nagyon üde lenni a szobám, és azt hiszem végre szert tehetek egy jó árú, kényelmes kanapéra is. Még nem veszek rá mérget, de nagyon várom, és hiszem, hogy ez egy jó kanapé lesz.


Az utóbbi hetekben lelkem tengeréből fel-fel bukkannak olyan dolgok, amelyeket én el akartam sűlyeszteni. Ugyanakkor olyanok is, amelyekre rá akarok jönni. Valamikor azt kívántam, hogy megoldódjanak a problémáim, és a lelki életem egyenesbe kerüljön. Azt hiszem ez fájdalmasabb, mint gondoltam.
A hangulatom hullámzó. Mostanában naponta változik. Egyik nap még legszivesebben kardomba dőlnék, aztán meg másnap kicsattanok, és minden hülyeségnek örülök.
Ami eddig lehangolt, ezután is azt teszi. Csak valahogy nem értem magamat.

Az a helyzet, hogy az Autogén Tréninen felmerült egy kérdés. Mi a különbség a várakozás és az elvárás között?
És borzasztóan sokat kellett ezen töőrengenem és agyalnom, nekem, akinek az a legnagyobb büszkesége, hogy tökéletsre fejlesztettem magamban az elemzés művészetét.
Azt hiszem legalább másfél hetembe került, mire rájöttem, hogy minden ezen a két szón ál vagy bukik.
A különbség:
Várakozás - az a hozzáálás valamely dologhoz vagy eseményhez, mikor hiszen, vagy tudom, hogy az, amire várok, jó lesz számomra
Elvárás - az a hozzáállá valamely dologhoz vagy eseményhez, mikor remélem, de nem merem hinni, hogy amire várok, az jó lesz szémomra(félelem és kétségek tárulnak ehhez az érzelemhez és sokkal komplexebb szerintem)

A kettő között a elki hozzáálás is különbséget teremt Ha várakozom, nyitott vagyok. Ha elvárásom van, akkor csak az isránt vagyok nyitott, amit én remélek, de semmi más felé nem.

Egy halom problémámnak ez a gyökere. MOst, hogy erre rájöttem, változtatni kéne rajta. Már csak azt kell tudni, hogyan.

A másik "felismerésem", ami a hét eseményeiből következik szintén nagyon érdekes.
Ehhez tudni kell, hogy nagyon gyakran elfog a kétségbeesés rossz élmények hatásra, hogy engem nem szeret senki, lepattintanak, mindig én vagyok, aki nem kell senkinek, és egyedüllétra vagyok kárhoztatva.
Most tegyük félre, hoyg igaz-e ez vagy nem.
A lényeg, hogy a héten is átéltem egy ilyen dolgot. Részben az én hibám, de hát rá kell jönnöm, nem olyan a személyiségem, hogy az emberek nagyon erőlködnének, hogy keressék a társaságom.
Nem is erre jöttem rá, meg hát most felesleges annyi őrlődés után megint bűnbakkeresésbe kezdenem.
Az a fő tanulság ebből, hogy én mindig mások barátságára, szeretetére éheztem. Fogalmam sincs miért, de enkem ez mindig nagyon fontos volt, és soha nem kaptam meg belőle a kellő menniységet. Hozzájön még az ezzel ellentétes, szbadságigény, és kész az önmagának ellentmondó személyiség.
Ami viszont érdekes, és eddig nem mertem magamnak bevallani, hogy nazért szomjazom mások barátságára, szeretetére, mert ettől jobban rzem magam, jobb embernek érzem magam.
A baj csak az, hoyg ezekszerint így kihasználok másokat és ezt azárt teszm, mert nem szeretem a saját személyiségemet. Magamat kell először megszeretnem, hogy mások is úgy érezzék, jó velem lenni, jó engem szeretni. Azt hiszem ez a titok nyitja.