Nem szeretem magam, amikor lehetetlenül viselkedek.
Meg szeretnék változni, de nem sikerül. Valószínűleg, mert annyira akarom. Eddig soha nem sikerült az, amit megszakadva akartam.
Csak az a baj, hogy nagyon félek tőle, hogy ha kiállhatatlan vagyok, márpedig mostanában egyre gyakrabban fordul elő, akkor nem fognak szeretni az emberek, és elveszítem azokat, akik fontosak nekem.
De ha egyszer nem tehetek róla! Nem az a baj, hogy magam körül mindent olyan intenzíven élek meg! Hanem hogy nincs időm elvonulni, hogy eszembe jusson, ezek az érzelmek nem az enyémek.
Alapvetően van egy jó életem, amivel elégedett vagyok, mert minden sikerült, amit szerettem volna. De ha körülöttem mindenki rosszul van, az engem is lehúz magával. Nekem alapvetően semmi bajom, de ha sokan mondják sokáig, mennyire rosszul érzik magukat, vagy mennyire dühíti őket valami, akkor én ettől belezuhanok a dühbe, meg rossz érzésbe. Pedig nem is az enyém.
Fogalmam sincs mit tegyek ellene. Nem tudom, van-e értelme ennyire harcolni ellene.
Ha talán engedem, akkor lehet, nem is lesz olyan fájdalmas.
Csak ne szűnjetek meg szeretni engem. Legalább pár ember maradjon, akit nem üldözök el magam mellől.
(Viszont az a nagy igazság, hogy belefáradtam, és úgy vagyok vele, más is tehet egy kis erőfeszítést értem, nem kell mindig nekem megfeszülnöm. És forgácsolódjon le nyugodtan néhány ember, legalább meg tudom, hogy ki az, akire nem számíthatok.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése