Érdekes módon, tesóm mindig reagál a blogban írt dolgaimra. Bár a saját módján, azért segíteni akar. Barbel Mohr könyvéből idéz:
"az univerzum már most
megadja neked mindazt, amit kérsz tőle....
Minden jelenlegi állapotod a te rendeléseid következménye.
Mivel eddig tudatalatt rendeltél.
PL az olyan megjegyzésekkel ,hogy "utálom a munkám, a főnököm,
faszok a kollégáim"
tudatalatti megrendelést adsz le,
és az univerzum megadja neked az utálatos munkát,
főnököt és a fasz kollégákat :Đ
Kezded kapiskálni?
Ha rászoksz arra, hogy életed lényegesebb és jelenleg akár kellemetlen részeit is tudatosan rendeld, akkor már közelebb kerülsz ahhoz, amire valójában vágysz."
Panaszkodhatnékom van. Akkor is. Meg nagyon elegem. És igazságtalannak tartom, hogy a körülöttem lévő emberek mind panaszkodhatnak, meg kiakadhatnak, engem meg mindig visszafognak. Attól, hogy tőlem nem ezt szokták meg, még lehet nekem is rossz napom.
Miért kényszeríti rá a társadalom az emberekre, hogy magukba fojtsák a rossz érzéseiket?
Senki nem érti meg, hogy jobb, ha kiadjuk magunkból?
Hát nem sokkal jobb egy tányértörős fél ra, mint egy hét, amikor az emberek hangnemében érződik a sértettség?
Ez most nem tudom hogy jön ide, de kijött belőlem. :-)
Azt hiszem, részben ezért is írok blogot. Nem érdekel, hogy mennyire intim, de ha nem adhatom ki magamból, és felrobbanni sem akarok, és rázúdítani sem egyetlen ártatlan emberre, akkor kénytelen vagyok leírni. Ez a hátránya a magánynak. Nincs kinek elmondanod a legfontosabbnak ítélt gondolataidat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése