Úgy érzem magam, mint akit összerágtak, aztán jól kiköptek.
A Ferenc tér gyönyörű, és segít az ilyen rossz helyzetekben.
Ha olyan a világ, amilyennek mások szemén keresztül látom, inkább nem akarom megismerni.
Az a legnagyobb problémám, hogy mindig másokon keresztül érzem, hogy létezem. És nem találom önmagam. Ha pedig azt hiszem, megtaláltam, rájövök, hogy ez sem az, és ilyenkor ez mindig nagyon fáj. Mindenesetre soha nem fogom hagyni, hogy mások mondják meg milyen a világ. Lehet, hogy fiatal, tapasztalatlan, egyesek szerint naív vagyok. De ha mások ezt gondolják, akkor beragadnak egy olyan világba, amiről tudom, hogy nem létezik.
Csak utálom, ha szétrombolják a világomat. Utálatos, ha valaki úgy bizonyítja az igazát, hogy közben végigsöpör másokon. Akkor az, amit bizonygat, igaz lesz. De milyen áron? Megéri?
2 megjegyzés:
Soha ne mondd, hogy soha! :)
Egyszer majd a csendet is megérted és megtanulod... és akkor rájössz a mások szavából néha van értelme magadba szívni dolgokat... de az messze a büszkeség másik oldalán lesz. :)
(remélem nem érted félre ezt a kis szösszenetet)
Á nem, sőt, most annyira értem a szavak, amiket leírsz! :-) Csak még érzem, hogy messze van. Vagyis pontosabban még messze érzem magam tőle. :-(
Megjegyzés küldése