Persze, én vagyok. Vagy általában én vagyok. Mert lehet, hogy abban a pillanatban nem én vagyok, csak úgy teszek, mintha én volnék.
Meg van az a bizonyosság, hogy saját bőrben néha nem magam vagyok. Amitől mindig libabőrös lesz a karom.
Meg van az a bizonytalanság, hogy hol én vagyok, hol nem. Vagy én vagyok máskor is, csak nem ismerem fel magam. lehet, ilyenkor köszönnöm kéne, észrevennem, hyg ott vagyok, és bemutatkozni nekem. Kezet fogni, és kicsit hátralépni, mert ha túl közel nézem magam, akkor nem látom az egészet.
Meg van az a félelem, hogy bár már megismertem magam, néha mégsem ismerek magamra.
Létezik az a kényszerítő erő, amely mindig ott dobol a koponyám mögött, és azt tudatja velem, hogy ismerem magam, csak néha félek.
És tényleg, néha félek felismerni, hogy ez is, meg az is én vagyok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése