Gondolatok!

Az, hogy itt ezt olvasod, nem biztos, hogy én vagyok.

Az, hogy én ezt NEKED írom, nem biztos, hogy létezel.

Néha elgondolkodom azon, hogy vajon én is létezem, vagy azzal teremtem meg magam, hogy leírom a gondolataimat...?

Néha csak azért írok, hogy teremtsek egy érzést vagy egy pillanatot. Mert ha leírom, akkor már úgy érzem, hogy tényleg megtörtént, és tényleg kézzelfogható a kézzelfoghatatlan, és tényleg létezik, amiről nem biztos, hogy létezik.

Olykor, mikor visszaolvasom egy írásom, vagy itt egy bejegyzést, úgy érzem, hogy hamis. Pedig nem az, csak akkor már nem érzem olyan erősen azt, amit akkor, mikor leírtam. Jobban mondva nem vezeti már az az érzés olyan határozottan a kezem, mint amikor megörökítettem.

Ha így utólag olvasok, nem hamis vagyok, csak egy megélt érzésemet látom magam előtt. Az már nem létezik, vagyis abban a pillanatban született meg, ahogy leírtam, és abban a pillanatban meg is halt. Az írással teremtettem meg, és ezért szeretek írni.

Van, hogy hetekig kavarog a fejemben egy gondolat, amely megoldásra vár, és egyszerűen nem hagyom, nem engedem. Ha leírom, akkor el tudom engedni, mert már nem az, ami eddig volt, és már nem nyomaszt.

Nem tudom, ezt mások hogyan oldják meg, de ahhoz, hogy normálisan tudjak élni, és gondolkodni, és érezni, nekem írnom kell. Hogy tovább tudjak léni, vagy hogy úgy érezhessen tovább tudok lépni. Amíg nem tudom ezt magamtól megtenni, addig írni fogok.