Gondolatok!

Néha csak úgy szorongok. Az élet miatt. Ülök egy padon, és azt veszem észre, hogy hirtelen mellém ül a bánat, elkap, magához ölel. Úgy, hogy először jó. Finom és kellemes a bú, ami eltölt, és jó kicsit sajnálni magam. De utána elég, már sok, és nem kell több, csak a bánat már megszeretett, már úgy ölel, csókol, szorongat, mintha testvérek lennénk. Nekem ez a testvériség sok, de ő már úgy iméd engem, hogy elengedni sem akar. és a karjai úgy fonnak körbe, hogy észrevétlenül egyre kevesebb levegő jut a tüdőmbe, nem kapok levegőt és fulladni kezdek. A bánattól.

Ilyenkor pedig már tenni nem tudok ellene. Nézem a járókelőket, és azon töprengek, hogyők is fulladnak-e, miközben kézenfogva, savanyú arccal sétálnak a bánattal, vagy a bevásárlószatyrot vitetik vele. Mert a bánat segítőkész, készséges. Társat és barátot játszik az egyeüllétben. Ő megtesz mindent, hogy szeresd, és ne engedhesd el, és azt suttogja a füledbe, hogy szükséged van rá. van, aki tudja, vagy érzi, de nem tud, nem akar tenni ellene. Én titkon érzem, hogy ugyanúgy SZÜKSÉGEM van a bánatra, mint bárki másnak. Csak nem így, nem ilyen fullasztó, lélegezni nem engedő formában. Ezért időről időre harcolok vele.

Ez is baj, a harc. ha valóban szeretném a bánatot, nem lenne rá szükségem, és pont ezért tudnám igazán, elfogadón szeretni, úgy, ahogy van. Ez az, többek között, amit megtanultam TŐLE. Azzal, hogy egymás mellett vagyunk. Elfogadni bármit, olyannak, amilyen. Vagy legalább törekedni rá. Elfogadni, szeretni, nem bírálni, vagy megpróbálni nem bírálni.

Borzasztó nehéz. Eleinte lerágtam a körmeimet tövig, hogy vérzett. Kitéptem pár csomót a hajambók, és magamban őrjöngtem. Eleinte. Aztán valami változott, és meguntam ezt. A bánat is megunta, és már nem voltam a "társa", bábja. Még volt egy utolsó, mindent eldöntő harcom vele.
Ezután a bánattal kölcsönös megegyezéssel elhagytuk egymást. Néha még meglátogat, általában így, padon ülve. Hirtelen ott terem, és a fülembe önző, kegyetlen szépeket. Azt mondja, a múlt a fontos. Erre én azt suttogom, hogy a jelen a fontos, mert a múlt már megtörtént. Mert változunk, és mert az, aki voltam a múltban, és aki Ő volt a múltban, már nem léteznek.

Ekkor a bánat feláll, és köszönés nélkül megy tovább. Én tudok nélküle létezni, ő viszont nem tud egy másik fél ember nélkül. tudom, hogy ő fél embereket keres, mert így tud bánattá válni. Más mellett. Ezért elengedem. Ilyenek a mi harcaink. ma már egyre ritkábban látogat meg, és egyre rövidebb időre jön el hozzám...