Én? Maga? Énmagam. Énmaga.

Hogy én milyen hülye vagyok néha. Mindig. Néha mindig. Miért kell nekem mindig mások problémáján görcsölnöm? De szó szerint ám, meg minden.

Miért van az, hogy megismerek x idő alatt egy embert, és amikor már tisztán látom a személyiségét és az őt foglalkozató dolgokat, akkor meg tudom, mit kéne csinálnia.

Hogyan kell megoldani egy problémát? Fordulj hozzám! Ami meg után lesz, az a te felelősséged.
Mintha egy reklámszlogen lenne. :-P

Miért van az, hogy mindig kristálytisztán látom mindenki életét? Persze csak annak, aki egy kicsit közel enged magához. Tudom, mit kéne csinálnia, de ő nem csinálja, pedig ha én tudom, valahol Ő is tudja. Csak vagy gyáva, vagy lusta, vagy nem mer szembenézni vele.
És én meg mit csinálok? Ülök a kádban, vagy olvasok, és azon rágódom, hogy xy miért siránkozik folyton, hanem miért nem tesz már végre valamit, hogy jól is érezze magát a bőrében?

Megoldom helyette a problémát, aztán meg ott van, hogy ezt tulajdonképpen neki kéne csinálnia. És még rágódom, és emésztem is magam miatta. Hát normális vagyok? Miért folytatok gondolatban különböző emberekkel vég nélküli beszélgetéseket, amelyekben megvilágítom, hoyg tegye ezt és ezt és ezt, és akkor jól fogja érezni magát a bőrében? Mondjuk merszem nincs neki elmondani. Mert úgyis tudom, hogy fölháborodik rajta, mert én honnan tudhatnám stb. Csak célozgatok rá, elejtek néha egy mondatot, egy kisebb megjegyzést. De ugye nincsen hatása.

Nincsenek barátaid? Nincs pasid? Nem érzed jól magad a bőrödben? Hát miért nem teszel ellene!!!!!!! Most mondd meg! Vagy ami még jobb, derítsd ki, hogy miért érzed ezt, és tegyél ellene.

Hát miért van az, hogy mindenki csak nyavalyogni meg savanyú, fontoskodó arccal tud járkálni az utcán? Mibe kerül azt mondani, h "jó, elcsesztem, de akarom helyrehozni. Azt akarom, h jó legyen az életem, és tenni is akarok érte"

És egyáltalán miért foglalkozok ilyenekkel. Olyan, mintha már elég régóta kitöltené azegész életemet. Egyes emberekkel sokkal többet foglalkozok, mint azt ők gondolnák. Mégis miért? Hiszen semmi hitelem nincs a szemükben, én nekik senki vagyok, mert én úgysem tudhatom, hát ki hallgatna rám? És miért akarom, hogy hallgassanak rám? Csak az megy, hogy a fülembe nyafognak, hoyg milyen rossz nekik, de maikor megpendítem, hoyg jobb is lehetne, akkor persze meg az ellenkezés.

Miért nem tudom azt mondani, hogy csináljon mindenki azt, amit akar. Nem mások vagyok. Én Én vagyok. Vagy nem? Én nem Én vagyok, hanem más? Más én vagyok?

Úristen tele van a fejem ezzel.


Az a baj ezzel, hogy csak bennem van a hiba.Ha elfogadnám, hogy nem akar mindenki tenni azért, hogy jól érezze magát, akkor minden könnyebb lenne. Élném a kis életemet, közben néha nyugtáznám, hoyg ezt én meg tudnám csinálni. De közben magammal törődnék, és nem mással. A saját problémáimat rövidebb hosszabb időtartam alatt magam is meg tudom oldani. És ha végre tudnám, hoyg elfogadni a másikat úgy igazán milyen, és nem csak a szerelemben, de a való életben is tudnám gyakorolni, akkor már az sem idegesítene, hogy valaki a fülembe nyavalyog, hogy neki milyen szar, de tenni nem akar ellene, akkor...

akkor végre megszűnne a görcs, és tudnék magammal is foglalkozni.

Vagy hogy a fenébe lehet ezt másképp megoldani?