Gondolatok! Hosszan!

Az utóbbi napokban nagyon nyomott voltam, és régóta elnyomott problémák kezdtek el megint nyomasztani.
Részben az idő volt a hibás, mert megvisel a hideg és a folytonos időjárásváltozás. Másoknál is észre vettem, hogy ingerültek, feszültek és türelmetlenek voltak.

De térjünk vissza rám.

A régi problémám, ami nyomasztott, és nem tudtam megoldani, ami még jobban nyomasztott, elég összetett. Valahogy előjött bennem, hogy nem tudni miért, nem tudom kimondani azt, amire gondolok. Amit érzek. Nem tudom kimondani, hangsúlyozom, ki és nem el, mert a megfogalmazéssal nincs problémám, szóval nem tudom kimondani azt, amit akarok.
Van bennem valami, ami meggátol abban, hogy elmondjam másnak amit gondolok, amit akarok. Egy fal, vagy mi.

Ebből továbbgörgettem azt, hogy nincs meg bennem a tetterő. Csak nyavalyogni tudok, de nem tudok elég erőt összegyűjteni, hogy cselekedjek is. Hogy megkérjek valakit, te, amiről beszéltünk, az érdekes, beszéljünk még róla. Egyszerűen azért, mert lemaradtam a pillanatról.
Vagy hogy abban a pillanatban, amikor mond nekem XY valamit, és nekem eszembe jut róla más, akkor ki is tudjam mondani neki a választ, és ne forgassam a fejemben hetekig, görcsös koncentrálással, hogy aztán addig keressem az alkalmat, amíg ki tudom mondani, és el nem engedtem azzal együtt az adott gondolatot.

Tudom, ez tömény. De nálam napi szinten ez megy, és hülye módon regeteg energiát von el tőlem. Nem tudom egészen átélni, megélni a mát, mert még mindig a tegnap jár a fejemben, és a tegnap reakciót, gondolatait akarom holna megvalósítani.
Hülyeség. És közben lemaradok egy csomó mindenről.

És akkor arra gondoltam, hogy általában azért nem mondom ki, amit gondolok, mert félek, hoyg megbántok vele másokat. Ami nagy hazugság, de arről majd később kicsit.

És aztán előjött, mennyire félek a szakdoga megírásától. Hogy nem tudom rávenni magam, hogy elkezdjem, pedig tudom, és érzem a témát. És félek, hoyg nem készülök el vele időre. És ezzel újra elodázom az alkalmat, és akkor végleg ki fogok csúszni az időből.

Most Csernus könyvet olvasok, és nagyon igaz dolgoat ír le benne. Mármint számomra igazakat. Volt benne néhány mondat, ami telibe talált, pedig nem is arról szólt, amire én később mégis gondoltam.

Haladjunk visszafelé. Miért várom el magamtól, hoyg harmonikus és kiegeynsúlyozott legyek, ha nem megy? Mert most nemmegy. Ez is egy görcsösség, mert olyanra törekszem, ami éppen nincs. De ha törekszem rá, akkor csináljam rendesen. Mert az olyan gyáva dolog, ha belesüppedek abba ahangulatba. ha akarom, ki is tudok onnan törni. De ahhoz teterő kell. És az nincs mindig meg. Vagyis van, csak nem tudom, hogyan kell. Nem szadbad félnem, hogy mit vált ki emberekből az, amit mondok, vagy teszek. Mert az nem engem minősít, ahnem őket. Az ő reakciójuk az nem az én dolgom. ha attól félek, hoyg valakit megbántok, ha mondok valamit, amit nem bántó szándékból mondok, akkor az félelem. Mert félek, hoyg a reakciója olyan lesz, hoyg kiesek a kegyeiből. De ha engem úgy szeret a másik ember, ahogy vagyok, akkor meg kell adnom neki a tiszteletet, hogy nem jétszom meg magam, és nem erőltetek magamra különböző álcákat, hanem kimondom, amit kell, megkönnyebbülök. A reakciója meg attól függ, hoyg valóban szeret-e engem, vagy csak a szerepet szerette, amit játszottam mellette.

Ha félek a szakdoga leadásától, az csak azért van, mert bűntudatom van. Mert tudom, hoyg nem tettem meg mindent azért, hogy ne csússzak ki a határidőből, és hogy legyen jó és olvasható munka az, amit kiadok a kezemből. Ha tudom, hoyg megtettem mindent, akkor már nincs bűntudat, nincs félelem, és akkor, ha valami mégis rosszul sül el, attól én még nyugodtan alhatok. Azt hiszem ez a felelősségvállalás. Hogy elmondom, megtettem mindent. Vagy elmondom, hoyg nem tettem meg mindent, de akkor nem nyavalygok, nem keresek kifogásokat, hanem felvállalom, és továbblépek, hogy legközelebb jobban csinálhassam.

A tetterő már más. Arra jutottam, hogy csak akkor lehetek nyugodt, és akkor nem fognak megviselni a változások, ha van elég energiám. Ha a sok energiát elpocsékolom azzal, hogy " Mi lett volna ha?" - t jétszom, annak nincs semmi értelme. Az elszalasztott lehetőségek úgyis visszajönnek, ha más formában is.
Megpróbálom kimondani amit érzek, és amit gondolok, mert ha nem, akkor nyomasztani fog, és soha nem tudok megszabadulni tőlük.

Hát ennyi, amire a héten rájöttem. :-)