Élet!

Már megint feszülség, már megint front. hideg, és esőcseppek, és megint hideg, és kezem nem bírni. Vártam a buszt, és a szokásos, már-már gyakorlottnak mondható elemző gondolatok jártak a fejemben. Ez is persze feszültté tett. Mások vél vagy valós sérelmei, a nap eseményei, és egyszer csak azt veszem észre, hogy nem tudok leállni.

És akkor hiretelen megtörténik az, amire vártam. A felismerés. Az, hogy egy pillanatra átéltem valamiféle teljességet, és láttam valaminek az önnön valóját. Esőcseppek formájában jött. Tökéletes volt. Kis tócsa, halvány fény derengett rajta, körülötte fák, zöld rügyekkel, néhol virággal. Nedves, eső áztatta föld illat és az autók kegyetlenül gázoltak az úttesten.
Ez volt a tavasz. Bár csak pár pillanatra, de megéreztem. Megint erőt gyűjtöttem, és a "minek a sok hülyeséggel törődni, hiszen ez az élet" érzés töltött el.

És megértettem. Mások érzéseiért nem az én tetteim és érzéseim felelnek. Másokért felelősséget nem vállalhatok, csak saját magam miatt. Felesleges azon őrlődnöm, mit történhetett volna, inkább fordítom a figyelmemet más felé. ha nem megy, akkor meg nem erőltetem. Szeretem magam, olyannak is, amilyen önmagamban vagyok, és olyannak is, amilyen más emberek társaságában vagyok. Minden szerepemet, mert azon is én vagyok és én voltam, és én leszek.
És azzal, hogy mások ilyenné tesznek, őket is szeretem.

Eltelítődtem a tökéletes pillanattal, és ha nem is mindig, már tudom ezt mind. ha nem sikerül az általa vágyott módon energiát merítenem, tudom, hoyg máshonnan is kaphatok. Mert ez nem az elvételről szól, hanem a körforgásról. Ez is egy nagy problémám volt eddig, de most már értem. Egy fa, egy virág, egy filmélmény, egy emberi kapcsolat ugyanúgy tud energiát adni, csak éppen eléggé nyitottnak kell lennem hozzá. És nem szabad elfelejtenem, hogy ha felszabadítom, bennem is elegendő energia van, hogy másoknak adhassak belőle, anélkül, hogy észrevennék azt.

Mire nem képes egy kis víz. Milyen nyugalmat képes hozni. Persze, hiszen vízöntő vagyok. :-)