Niától kaptam levélben:
Dícséretet adni nem könnyű feladat. Mármint igazi dícséretet. Szeretek kedves lenni a többi emberhez, mert szeretem, ha az emberek körülöttem jókedvűek és boldogok.
Ilyen egyszerű.
Ezért nekem dícsérni mégsem olyan nehéz, mint ahogy esetleg azt más érzi.
Most viszont nem mosolygós dícsérettel jöttem, hanem egy kalapemelőssel!
Egészen más látni valaki gondolatait, amikor más és más feladatnak felel meg. Egy humorosnak szánt bagatell témából irandó szösszenet vagy egy fajsúlyosabb depresszív szövésű monológ csak egy-egy oldalt mutat meg a másik emberből.
Ha van kedved elolvasod, ha nincs akkor tovább lépsz. Mindegy hogyan ír a másik, te döntöd el, hogy az neked tetszik-e vagy sem. Ha úgy nézzük, akkor a színvonalat te teremted meg saját magadnak. Hiszem, hogy nem attól lesz valami színvonalas, mert egy egyetemi tanár vagy egy műkritikus azt mondja, hanem azért, mert téged megérint benne valami és onnantól számodra értéket képvisel.
Miért is írtam ezt? Mert a blog nem mutathatja meg soha milyen is vagy te igazán.
Erre a legjobb példa a szakdolgozatod.
Ne haragudj rám, de eddig "csupán" egy blogger voltál a számomra.
Most viszont megemelem a kalapom előtted.
Élveztesen írsz. Gördülékenyen. Ritkán dícsérem meg egy ember stlíusát, de most meg kell tennem. Nagyon tetszett a szakdolgozatod!
Remekül írsz!!!!
Komolyan mondom, hogy lenyűgöztél!
A téma kifejtését is jól oldottad meg és nagyon drukkolok, hogy védeseden is megkapd az elismerést!
Nem kell ezeket a sorokat megköszönnöd!
Őszintén írtam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése