Olyan félelmetes, de tudom, hogy én is ott vagyok benned. Én csak magamért felelek, de mi van velem, aki ott vagyok benned? Vele hogy bírkózom meg, ha nem is ismerem meg, ha véletlen szembetalálkozunk az utcán?
Néha nézem magam az üvegben. És mindenki másképp de mégsem engem.
Olyan sokan vagyok, hogy néha elveszünk, mert nem találom magam.
És vajon mi lesz belőlem, ha találkozunk magammal? Én mindannyian?
Kellenek a szerepeim. Össze akarom gyűjteni őket, és beragasztani egy képeskönyvbe. Utóbb pedig eldicsekedni, hogy nézd, ez is én vagyok, az is én vagyok. Kontyban, csinosan, vagy karikás szemekkel háziköntösben, szerelmes kosztümben magamhoz ölelve téged és magam, és merev arccal fintorogva, és nem megcsontosodva, hanem mindig megújulva.
Tudom, hogy ott vagyok benned, csak ez az a szerep, ami még kicsit ismeretlen, kicsit félős és kicsit fájós. Majd leszek az is, majd megélem, majd elhagyom, és lesz egy új.
De amíg te is itt vagy bennem, addig még maradok. És addig te is cseperedsz, és melegszik a szívem, és gondolatban átölellek, és megbocsátom minden vétkemet, mert tudom, hogy így van jól, és így tökéletes. És látom a hibáidat, és mégis szeretlek így, ahogy vagy. És látom a hibáimat, és mégis szeretem magam így, ahogy vagyok. Szeretem magam, és azt, aki benned vagyok, és azt is, akivé lettem, ahogy néhány szempár átsuhant rajtam, és megszülettem bennük. Mert azok nem vagyok, és mégis azok vagyok mind.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése