Pa Nasz!

Bocsánat, de panasz napot kell tartanom, mert valahogy le kell engednem a szelepet. Utólag úgyis kitörlöm ezt a bejegyzést, de addig had pihenjen itt, legalább pár napig, mert ha lehiggadtam, és újra olvasom, akkor talán képes leszek tárgyilagosan szemlélni a dolgokat, és találok rá megoldást.

Mert egyes emberekkel szemben én próbálok a problémáimra megoldást találni.

Szóval. Ez az egyik. Nem bírok, hogy a környezetemben folyton csak nyavalyognak az emberek. Megoldani nem akarják, nem képesek a problémájukat, csak panaszkodnak. Annak alapján, amit mondanak, semmi jó nincs az életben. Miért nem képesek a jót is látni az életben? Miért kell mindig a másik embert terhelni a panaszáradattal?

Vagy az érzelmi zsarolás. Megszoktam, hogy bizonyos embereknek megteszek dolgokat. Régen volt ez, mert akkor nem esett nehezemre, és sajnos azért csináltam, hogy szeressenek. Most meg már elvárják, és ők cserébe nem nyújtanak semmit, sokszor meg követelőznek is. És nekem nincs bátorságom felszólalni, kiállni magamért, erősnek lenni, mert félek, hogy ha ezt teszem, akkor megsértődnek. És nem fognak szeretni. Csak ez olyan nonszensz. nehogy már azért szeressen valaki, mert segítőkész vagyok, meg megteszek neki dolgokat, meg meghajlok az akarata előtt, hanem saját magamért. Nem tudom még erre a megoldást.

Nem bírom sokáig a környezetemet. Egyszerűen szomjazom egy értelmes, tartalmomdús társalgásra. Egy olyan igazi BESZÉLGETÉSRE, ahol nem csak a sületlen fecsegések mennek, nem csak a vásárlásról, horoszkópokról szóló eszmecserékből és értelmetlen "poénos acsarkodásokból" áll a beszéd. Másnak nincs ilyenre igénye? Nem értem. Más nem szokott az életébe belegondolni, elemezni, következtetéseket levonni, vagy az érdekes elfoglaltságairól beszélni? Ismétlem érdekes. Másnak nincs igénye erre? vagy én vagyok egyszerűen roszz helyen? Ezt egyre gyakrabban megkérdezem magamtól. És mégis arra jutok, hogy van még itt elintéznivalóm, és van 3 dolog, ami még itt tart engem. Ebben a környezetben. Csak vannak napok, amikor a több rossz nagyobb, és elnyomja a jó dolgokat.

Úgy vágyom rá, hogy olyan emberek társaságában legyek, akiket TÉNYLEG érdekel a mondandóm. Nem csak időkitöltésnek tekintik, nem vágnak bele a szavamba, elfelejtve, hogy én is elkezdtem valamit mondani, és nem mutatnak érdektelenséget, amikor a kultúrális érdeklődésemről beszélek. Arra vágyom, hogy olyan emberekkel legyek, akik motiválnak, akiket tényleg érdekelek, és az is, amit mondok. Kevsé, és ritka az ilyen. Megint kezdődik az elmagányosodásom...

Nem is tudom igazán. Nem szeretem, ha az egóm ilyen módon fel-fel bukkan, acsarkodik, és szítja a feszültséget, de mégisem érzem mindig azt, hogy hiba lenne, ha a figyelemre és arra vágyom, hogy másokat érdekeljek, és azt érezhessem, hogy szívesen vannak velem. vagy arr, hogy érdemben felvidítsak, jót tegyek másokkal. Arra jutottam, hogy nem tudom a környezetemet megváltoztatni. Aki nem akarja, az nem az én kívánságomra fogja jól érezni magát. Nekem kell azon változtatnom, hogy a környezetem ne legyen rám hatással. Csak az a baj, hogy alapvető dogma az életemben, hogy nem szeretem rosszul érezni magam. Mégpadig azért, mert másoknak úgy vagyok leginkább hasznára, és leginkább úgy élvezik a társaságomat, ha én jól vagyok. Csak erre mások nem képesek, vagy még nem jöttek rá, és mivel a többi ember olyan nehezen tesz meg valami jót embertársaiért, ezt is figyelmen kívül hagyják.

Nos tudom, hogy egy vagy két emberen kívül ezt a bejegyzést a kutya se fogja olvasni, mert túl hosszú, bonyolult, és időigényes, de azért jól esett most ezt itt kiadni magamból. :-)