Néha azon sírok, mennyire egyedül vagyok.
Néha azon, hogy menniyre nem.
Ha ideges vagyok, fáradt, kimerült, vagy beteg, minden baj, az is ha hozzám szólnak, az is, ha nem.
Olyankor valahogy kicsúszik a lába alól a talaj, és úgy érzem...
Nem érzek semmit, csak hatalmas adag haragot.
Pedig alapvetően nagyon szeretem az életemet. Azt is, ha egyedül vagyok, azt is, ha nem.
És sokkal többször érzem magam kiegyensúlyozottan, mint nem. És kétszer, sokszor háromszor annyit bírok és teljesítek, mint régen.
1 megjegyzés:
"Pedig alapvetően nagyon szeretem az életemet."ezt a mondatod pont ez a mondat bizonyítja:
"Néha azon sírok, mennyire egyedül vagyok.
Néha azon, hogy menniyre nem."
ugyanis akkor lehet igazán szeretni az életünket,ha érezzük a fájdalmat is!
milyen csupasz ..sivár és kopott lenne az Élet,ha nem lenne a magány...(a létező minden mélyelgondolkodos,és mardosóan fájdalmas jelentésével együtt)
Megjegyzés küldése