A két héttel ezelőtti hétvégi tréning felszabadított bennem dolgokat. Jobban mondva egy dolgot, amely nagy hatássla volt rám. Még utána is küzdöttem ellene sokáig, de hamar rájöttem, hoyg semmi értelme.
Gondoltam, belevágok az elgondolások megvalósításába. És azóta jobban érzem magam.
Gyakorlatilag nem változott sok minden, csak bennem. Ugyanúgy fáj a fejem, ha front van, meg van az aszthmám is még kicsit, de dolgozom rajta, hogy teljesen elmúljon. Meg van minden körülöttem, ami eddig is, de bennem valami megváltozott. Kijött, aminek ki kellett jönnie, felszínre került, úszott egy darabog, aztán utána szétoszlott a felszínen. És azóta, amióta mindent, amit eddig elrejtettem magamban, felszínre hoztam, és esélyt adtam a tisztázásra, egy jobb embernek érzem magam. Ugyanúgy gonsozkodom, ha épp egy ilyen gondolat jut eszembe, ha tehetem, hangot adok az érzéseimnek, jó dolgokat teszek vagy dicsérek másokat, kimondom amit gondolok, és élem az életem. A különbség csak az, hoyg most már nem szégyellek semmit, vállalom a sokmindenért a felelősséget, és tudom, hogy ha rossz vagyok az éppen ugyanúgy én vagyok, mint az, amikor jó vagyok. Nem ítélem el saját magam, nem akarok kényszeresen megfelelni, csak épp kiélem és megélem, ami jön.
Ez hatalmas különbség ahhoz képest, ami régen voltam. És szándékosan írtam, hoyg ami, nem pedig aki. Mert ami régen voltam, az egy nagy elváráshalmaz volt. Most már nincsen annyi elvárás, csak az, hogy tudjam, ki vagyok. Mert Én Én vagyok. Egy magabiztos nő, aki mindent megél, ami megszületik benne. Ezt senki nem veheti el tőlem mostmár. Még Én sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése