Prob léma!

Körülbelül 2 hete megint sokat hallgatom a Kossuth rádiót, mert sok olyan műsor van délelőtt, ami beindítja a fantáziámat. Azt hiszem, 2 napja lehetett, hogy egy nagymama betelefonált, hogy segítsenek megoldani a problémáját. Ő vigyáz az unokájára, aki eléggé zsarnok vele, csúnyán viselkedik, agresszív és parancsolgató. A rádiós szakértők, és a pszichológus az elmondottak alapján azt a következtetést vonták le, hogy az anya elfoglalt, dolgozik, a gyerek pedig szívesen lenne vele, de "csak" a nagymama van ott, és ezt a csalódottságot, és a feszültséget, amit nem tud kezelni, a nagymamán tölti ki.
Azt is mondták, hogy pont azok a gyerekek viselkednek ilyen zsarnoki módon, akik nem érzik biztonságban magukat, nem érzik, hogy irányítani tudnák az életüket, ezért minden alkalmat megragadnak, hogy bebizonyítsák maguknak, igenis képesek rá. Ha pedig nem sikerül, akkor ez egy kudarcélmény, amit nem képesek feldolgozni.

Na most nekem ez azért nagyon érdekes, mert ilyen ismerősöm nekem is van a munkahelyemen. Pontosan olyan, aki kudarcnak éli meg, ha nem talál valaki "fogást". És már kezdem jobban megérteni, hogy miért viselkedik így, főleg a rádiós műsor volt nagyon jó erre, csak nem tudom, hogyan is kezeljem. Az ilyen fajta emberek, mivel nem tudják a kudarcot és a dühöt kezelni, arra zúdítják rá, aki épp a közelükben van. És az ugye lehetek én is. De hogy lehet ezt kezelni? Függetlenítsem magam? Mert sajnos azt érzem ilyenkor, hogy ez nekem szól, holott ésszel fel tudom fogni, hogy nem nekem, és csak éppen ott vagyok.
Valahogy fel kéne fognom, hogy nem én vagyok ebben a főszereplő, csak ez nehezen megy.
Ezért lehet az, hogy olyan dolgokat is magamra veszek, amiket nem kéne, és ezért számíthat jobban más emberek véleménye, mint kellene.
Érdekes azért, ahogy mások problémáiból kibontakozik a sajátod.

Szipp

Jól telt a hétvégém. Néztem filmeket(Brazil, Orvlövész, Hivatali patkányok, Beugró), könyvtárban voltam, sétáltam, vásároltam, színházban voltam, főzőcskéztem.
Jó volt, pihenős, bár még elbírnék egy plusz napot.

Voszont nincs tíz perce, hogy eltört az asztali lámpám, a cseresznyevirágokkal díszített. :-( Nagyon régen nem voltam ennyire szomorú. A foglalat még meg van, de az üvegbúra ripityára tört. Majd valamit csinálok vele, készítek rá egy másik búrát, de akkor is érzelmek kötöttek ahhoz a lámpához, és kicsit most rossz.

Pánik a testemen kívül!

Gyönyörűen tanulok, és nagyon jól megy, csak még ez a reggel 10-től este 10-ig tanulás pisi és kajaszünetekkel sem elég.
Meg kell tanulnom úgy tanulni, hogy ne izzadjak vért a vizsgákon, különben minden félév végén ki fogok borulni. Bár szerintem nem minden félév végén leszek ilyen beteg.
Valahogy nagyon tiszta az elmém, és azok a pánikszerű érzelmek mintha a testemen kívül lennének. Lehet egy jót kéne sikongatnom vagy üvöltenem, és akkor jobb lenne. Inkább, mint hogy csendben felzabáljon.
Egyenesbe jövök. csak Husserlt érteném meg. Beletört a bicskám az időtudatba. Amit olvasok, értem, de visszamondani nem tudnám.
Új tanulási technikát fogok találni, vagy pedig elkezdek legközelebb előbb tanulni.
Pff. Kéne egy kis idő, meg energia. Meg egy nagy adag remény sem ártana.

Gond olatok!

Nem is szabad, nem is bölcs...

Azt hiszem egy kicsit kiborultam... Vagyis nem kicsit. Nagyon...
Ki vagyon bukva. Ilyenkor mi segít?

Színházalj!

Ma voltam Örkényben, imádom ezt a helyet, egyszerűen felvillanyoz. :-) Nyílt próba volt, Ascher rendezésében 11 nap múlva fogják bemutatni először a MÜPÁban a Hoffman féle Jó gyerekek képeskönyve című meseadaptációt. Zenés, barokkos, bizarr, morbid és nagyon beteg. Nagyon Ascher. Jó lesz.

Holnap megyek dokihoz, és remélem megmondja, mi a teendő a kövemmel. Vagy majd meg kell várni a labor és az ultrahang időpontokat, vagy mond valami egyebet. Csak azt tudom, hogy izgulok, és bár türelmet fogadtam, azért kicsit félek, nem is a végeredménytől, hanem attól, hogy nem könnyen fog megoldódni, mint amennyire szeretném.
Ma foglmaztam meg magamban, hogy túl sokat vállaltam be, és bár büszke vagyok magamra, hogy ilyen sok helyen helyt tudok állni, de a mérleg ezen serpenyőjében túl sok van, nincs sok a másik oldalon, ami a biztonságérzettel és egyebekkel kiegyensúlyozhatná.
Most jobban nem tudom megosztani az energiáimat, és nem tudom, hogy ez minek a rovására fog menni. Kell valami, vagy valaki. Egy támasz. Önző disznó vagyok, de kell.

Türelem

Bár nagyon nehezemre esik, hogy ennyi tennivaló, és főleg egészségügyi, lóg a levegőben, kénytelen vagyok magamat nyugalomra és türelemre inteni. Vannak bizonyos dolgok, amelyeket nem lehet azonnal elintézni, mert a körülmények vagy a biológia nem engedik. A türelem, még az égető és erőteljes tenniakarásnál is nagyon fontos.
Higgadtság és türelem. Most ez kell. És az a baj, hogy tudom, de legtöbbször nem megy. Csak nagy nehézségek árán. De most ennek vége. Nem elhamarkodni fogok dolgokat, hanem megvárom a kellő pillanatot. Veszek egy mély levegőt, és nyugalomra intem magam, hiszen lesz még elég idő a cselekvésre. Még akkor is, ha azt érzem, hogy most, mert elszalasztom a következő alkalmat.
Most ezt gyakorolom.
És logikát tanulok.

Kő!

Az állapotom, ha nem is rohamosan, de javul. Hozzá kell tegyem, a kommenteket nézve, hogy a doki szerint az egészet(vérzés görcsök stb.) valószínűleg egy kis kő okozta. Nem vese, hál istennek, de azért ez sem bíztató. Hát nem gondoltam volna, hogy valaha kikristályosodik bennem bármi. :-)
Erről eszembe jutott a Krokodilok bölcsessége, kedvenc filmem, egyik jelenete, melyben a főhőst alakító Jude Law épp lézerrel törte össze egy kislány vesekövét. Hogy megnyugtassa, elmesélte neki, mutatva is, hogy az egyes érzelmek hogyan, milyen formában kristályosodnak ki az ember szervezetében. Még mindig találok komoly mondanivalót ebben a filmben, és egyszer megint belemélyedek, hogy megnézhessem.
Amúgy utána olvastam amolyan ezoterikus körökben, mit is jelentenek az ilyen, és hasonló problémák. Hólyaghurut, felfázás, vese- meg hugykő meg hasonló, főként nőket érintő bajok és kellemetlenségek.
Nagy vonalakban ezeknek a lelki háttere az elengedéssel foglalkozik. Elavulttá vált lelki problémák nem megfelelő, vagy túlzottan sürgető elengedése. Valamely probléma, amelytől égető módon meg akarunk szabadulni, de az elegedés fájdalmas, erő kell hozzá. A lelki szennyeződés nem megfelelő úton való eltávolítása(nem a húgyvezetéken keresztül). Megoldásként hagyni leülepedni a lelki életet, nem sürgetni semmit, de higgadtan és őszintén végiggondolni, mi az, amely lelki probléma vagy beállítódás életünkben már nem okoz gondot, mi mégis ragaszkodunk hozzá. Megpróbálni értékelni életünknek ezt a szakaszát, és könnyű szívvel elengedni azt, ami eddig nem sikerült.
Nálam ez elég helytálló, a költözés, a család körüli cívódások és a kicsi és gyámoltalan kislány szerepéhez, vagy a segítség eltaszításához ragaszkodó személyiségem éppúgy kiválthatta ezt. Nem mondom, hogy nem hajlam kérdése, de azért így végiggondolva eléggé valószínű. Még végig kell gondolnom ezeket az "elavult lelki problémákat", de nem most, amikor ennyi dolgom van. Nem hittem volna, hogy valaha ilyet fogok mondani, de a gondolkodásből és a bölcselkedésből is meg tud ártani. Ha folyton a lelki életemmel vagyok elfoglalva, és ez a figyelem nincs egyensúlyban az anyagi világ felé fordított életemmel, akkor megette a fene az egészt. Most azt hiszem Szókratészt idéztem. :-)

Egészség!

Lehetne ez egy olyan téma, amiről úgy gondolom, nem tartozik senkire. De hátha tanul/megért belőle valamit az, aki olvassa.
A tegnapi bejegyzésem hangulatát igen, tartalmát nem befolyásolta érdemben az, amin egy hét alatt átmentem, de nagyban hozzájárult. Ha felépülök, akkor nekilátok az elhatározásomnak, és tényleg magam mögött hagyom azt a korszakot, amire utaltam. Nehéz munka lesz, vagyis remélem nem annyira.
Szóval a mai nap volt a mélypont. A nők rémálma, a felfázás megtalált. És bár sokszor saját magától is elmúlt már, amikor fiatalabb voltam, most az istennek nem tudtam kimászni belőle. Végigkísért az ünnepeket, és egy görcsös, véres hajnalban csúcsosodott ki vasárnap. A mai napon szintén, csak még kevésbé voltam kipihent és nyugodt. A sok tétova, tenni semmit nem tudó de elméleteket gyártó ember nem tudott érdemben javítani a közérzetemen. El kellett mennem az orvoshoz. Anyu elkísért, és sokszor eltolom magamtól a támaszt, most jól esett, hogy mellettem van valaki, akibe fogódzkodhatok.
A saját körzetim helyett a helyettesítőjéhez mentem el, de egy hihetetlenül emberbarát és kedves, körültekintő embert ismertem meg személyében. Látta, hogy ideges vagyok, megnyugtatott, emberszámba vett és megtisztelt azzal, hogy nem csak mindenféle gyógyszert írt fel, hanem el is mondta, miért kell szednem, és mit kell tennem. Jó az útmutatás és a józan segítség, ha az ember kétségbe van esve.
A patikus hölgy is nagyon kedves volt, és ő is jót tett a lelkemnek. Bár még nem vagyok gyógyult, de látom az alagút végét.
Bár nincs igazi tanulság, fontos, hogy körültekintő orvostól kérjünk mi nők segítséget. Ha pedig nem tudni, mi a baj, akkor rögtön orvoshoz menni, mert sajnos baj, de mi nem értünk olyan jól a testünkhöz, amennyire egy orvostól elvárjuk.
Hit kérdése persze, ki hol keresi a segítséget, és jó adag szerencsém is volt, hogy én rögtön ilyen jó helyzetbe kerültem.
Keserű a szám, mert a magyar egészségügyben ez már kirívó példa, pedig ez lenne a normális. De hiszek benne, hogy valamilyen módon még több ilyet tapasztalhatunk. Idővel...

Cím...

Hát régen voltam ennyire szarul, mint ma.
Nem fájt a fejem, de lüktetett egész nap, délelőtt óta húzott, nyomott meg minden egyebet csinált. Szédültem, mint a fene, aminek az instabilitás, lassú beszéd és járás és az állandó kapaszkodás meg támasz keresés volt az eredménye. A hányinger már a szédüléstől volt. Délutánra annyira rosszul lettem, hogy többször rámjött a visszafolythatatlan sírógörcs.
Az ég tudja, mitől.
Bár nem nagyon látszott rajtam semmi, mert nem nagyon kérdezte meg senki, hogy mégis mi van velem. Biztos elkönyvelték, hogy fáradt vagyok, vagy rossz kedvem van. Pedig a végén már majdnem belegebedtem, annyira rossz volt. És az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam vele mit kezdeni, mert front miatt volt, amin segíteni csak alvással lehet.
Szerencsére, amint hazaestem, lefeküdtem, és bár most is iszonyat kába vagyok, és úgy érzem, egy nagy pamacs vattacukor van az agyam helyén, azért gépelni már tudok, és a látóterem sincs beszűkülve.

Amikor nagyon rossz volt, eszembe jutottak régi hasfájós emlékek, amikor még a fájdalomcsillapító sem használt, és azoon imádkoztam percenként, hogy legyen már vége. Hát rég volt.

Csak csendben jegyzem meg, és inkább magamnak, hogy a szédülés fizikai tünetének lelki oka lehet, ha az ember úgy érzi, nincs támasza...