...!

„ a másokkal való barátságom teljes mértékig az önmagammal való barátságomtól függ”

Gond olatok!

Ez a két nap a legeslegszörnyűbb élményeket adta nekem az utóbbi időben.
Nem elég, hogy úgy éreztem magamat és viselkedtem, mint egy sárkány, de közben jól megutáltam magam.
Ennek fejében a drága univerzum szép dolgokat adott nekem mára.
A barátnőm, aki költöztetett volna, a D rádiónál dolgozik, és mivel nem lesz nemsokára munkahelye, bevállalt szombatra klönmelót. Pont, amikor költöztem volna. Vasárnap már késő, mert akkor meg a helyem jön már a másik lány, a Nóri leendő lakótársa.
Ekkor kezdtem pánikolni, és felhajtottam egy fiút, aki nálunk dolgozik a cégnél, és jóban van a kolleginával. Nagy nehezen beleegyezett, hogy akkor jön 5-re.
Persze lemondtam a masszázst, hogy tudunk rendesen végezni.
Aztán fél órával azelőtt, hogy indultam volna, felhív, hogy valami lemondhatatlan dolga akadt.
A kollegina mondta, hogy meghalt a nagymamája.
Aztán végül felhívtam egy költöztetőt, merthogy a leendő lakótársnak meg már mondtam, hogy akkor mégis ma költözöm.
Most itt ülök a szatyrok, csomagok, dobozok között az üres lakásban, és már csak húsz perc kell, hogy jöjjenek.

El nem tudom mondani, hogy mennyire csalódott vagyok. Így is nehezen kérek szívességet, mert nem szeretek másokra hagyatkozni.
De ezek után még jobban meggondolom, hogy kitől és mit kérek. És még csak azt sem mondhatom, h ők tehetnek róla. Bár ez nem kisebbít azon, hogy szarban hagytak.
Mindenkinek saját maga a legfontosabb. Én meg itt ülök egyedül az üres szobában...

Gondolatok!

Néha, amikor elér a búbánat és a levert hangulat(mint most, amikor kissé levert a lábamról egy nátha), kicsit kétségbeesek, hogy mi lesz velem majd később.
Aztán rá kell jönnöm újra és újra, hogy ez csak egy adott hangulat.
Mert valójában mindent elérhetek, amit szeretnék, hiszen mindaz az erő és kitartás jelen van az életemben és magamban is, amire szükségem van.
Csak végre el kell döntenem, hogy a kismillió vágy közül melyik az, amelyik nagyobb súlyt nyom a mérlegen.

MulTi

– Nem, komolyan. Hánynom kell tőle. Nincs sok különbség egy multi meg egy szocialista nagyvállalat között, ahol anyáék negyven évet lehúztak.


Úristen! Lehet, hogy Vass Virág és én lelkitársak vagyunk? Nem egészen 3 hete fogalmazódott meg bennem szó szerint ugyanez. Csak én nem hányok tőle. :-)

...

Van, amikor az ember annyira vidám, annyira jól érzi magát, hogy felvidít mindenkit maga körül.
Aztán történik valami, és összedől a világ.
Remélem újra jó lesz minden.

Gondolatok! Köhmmm...

Hmm... Igazából van az úgy, hogy az ember nyüszög, hogy barátok így, meg úgy, de igazából az ember nem is akarja minden percét velük tölteni, mert rájön, hogy egy kicist már idegesítő, hogy folyton együtt vannak, mert vannak, akiket ha megismer az ember, akkor rájön, hogy nincs bennük nagyon sokkal több érdekesség, mint az a 3 mondat, amit az ember már betéve tud, és a semminél jobb a felületes ismeretség.
Naszóval nekem kell a tartalom. És hát mit is lehet tenni, ha az ember rájön, hogy van, akiben nincs tartalom. Vagy csak én nem hozom ki belőle?
Utóvégre ez is egy csalódásféleség, vagy mi. Elvárásféleség, vagy mi.
Utóvégre nem sok ember van, aki hosszútávon is elviselek. De akit igen, azt nagyon.
És utóvégre rájöttem, hogy nem is vagyok annyira toleráns ember.
Na, szóval rájöttem, vagyok annyira gyarló, mint bárki más. Azért mocskosul jó érzés tud ez lenni. :-D

Gondotatok!

Ha nem félek kimondani, amit adott pillanatban érzek vagy gondolok, vélek, akkor trenírozom magam arra, hogy egy idő után nem fog zavarni a butaságom miatti megszégyenülés, vagy a rossz információ miatti tudatlanság.
Csak az fog számítani, hogy nem fogok félni mások előtt véleményt mondani. Akár helyes, akár nem.

Gondolatok!

Kicist el kellett gondolkodnom, hogy miért van állandóan bekeményedve, begörcsölve a bal oldalam.
A bal a befogadó, elfogadó, megértő oldal.
Ha valami rossz van a bal oldalamon, akkor valami a befogadó és a cselekvő, vagyis a jobb oldalam egyensúlya között nem stimmel.
Nem a jobbal, tehát az aktív felemmel van a gond, tehát eléggé ki tudok állni magamért, és tudok cselekedi is, a jobb a hatalom, a világ megszelidítésének oldala. Tehát ezzel, legalábbis egyelőre nincs bajom, vagy csak mértékkel. Persze nem állok ki magamért mindenkor, de néha tudni kell, mikor nincs elég erőm hozzá, és olyankor visszakozni.
A befogadás, meghallgatás, elfogadás a gond.
Volt még a szabim előtt egy olyan megjegyzésem valakinek, hogy én már több ember baját nem vagyok képes meghallgatni.
Valahogy még most is így érzem, de nem is ezzel a móddal van a baj. Hanem azzal, hogyan fogadom at, amit elmondanak nekem.
Mást nem tudok, csak amit eddig is tettem. Egytt rágódom a másikkal azon, amit mond nekem. Másrt nem tehetk, egyik pohárból a másikba kerül, mikor elmondja, nem is tudja, mit csinál, de hát az onnantól bennem is van, nem csak benne.
Lehet, ez a baj. Hogy pohár vagyok. Néha nekem is ki kell öntenem, csak olyankor soha nem találok másik üres poharat(No lám, Erika, megint a víz szimbólum jött a képbe, örülnél ennek, ha olvasnád.)
Meg kell értenem, hogy nem szabad magamra vennem túlzottam azt, amit mások mondanak. Valahogy úgy, hogy nem azzal kell telítődnie a pohárnak, ami más vize, hanem csak az én vizemmel. Vagy mindennel telitődhet, mert folyton ürül?
Erre biztosan nem vagyok még képes.
Nem is tudom pontosan, mi a megoldás. Egyelőre még időnként telítődöm mindennel.
Tehát amíg nincs áramlás, csak telítődés, addig azt kell megtanulnom, telítődés után hogyan ürüljön ki az a pohár, hogy se nekem se másoknak ne származzon kára belőle.
A befogadás azért nehéz, mert véges az ember befogadása. Legalábbis az enyém. De hát ez az én felelősségem, nem másoké.
Mások nem figyelnek arra, hogy az ember mit mond, és közben hogy érzi magát. Mások csak a szavakra figyelnek.
Ezért meg kell tanulnom figyelni magamt, tudni, és nem letagadni, hogy érzem magam fizikailag, és tudni nemet mondani, az akaratom és mások akarata ellenére.
Ez kezdetnek nem is olyan rossz.

Régiek...!

Találtam 2 régebbi piszkozatot, amiket valahogy elfelejtettem publikálni. Igazából érdekes, akkoriból való, amikor kissé frusztrált voltam a vizsgák miatt, és minden idegesített, minden szemet szúrt.

"A nőknek mindig van valami bajuk.

Ha nincs pasijuk, akkor az. Ha van, akkor az. A nők választanak, persze abból a készletből, ami az orruk előtt van, de csak ők választanak.

És utána megy a nyavalygás, hogy a férjemnek nincs kedve elmenni nyaralni, meg nem bírja a meleget, nem bírja a gyereksírást, nem segít a ház körül, nem ad pénzt stb."

A másik pedig egy párbeszéd:

"

- Én nem értem ti mitől féltek annyira! Ha hármas lenne az átlagotok sem dobnak ki benneteket államiről! Buknak annyian, hogy sztem ez a legkevesebb amitől tartanotok kellene!

- Épp most hallgatom a litániát mástól is, h miért vagyok olyan hülye, hogy itt görcsölök ilyen átlaggal.

- Sztem is fölösleges! Görcsölj más miatt! Van még egy csomó más lehetőséged! :-)"

Gondolatok!

Azt hiszem mostanában annyit beszéltem, anniyt hadonásztam, gesztikuláltam, mutattam meg énségem és lett egyre erősebb éhségem arra, hogy mindenki meglássa, én csakis én lehetek, hogy egy kicist belefáradtam.
Nem mondom, hogy örökre, de ha már tudom, hogy a papírlap az, amely a legőszintébben felissza mondanivalóm tintáját, akkor ez már csak másodlagos csatorna lesz nekem.
Régen még sokat sírtam, örültem, és nevettem, és megmutattam magam, de egyre jobban elsikkadt, és csak a görcsösség maradt meg belőle.
Vállalom a felelősséget, és igyekszem beszélni, amikor kell, és hallgatni, amikor legszívesebben beszélnék, tehát amikor a leginkább nem lenne szabad.
Vállalom magam, akárki is volnék, mert az állandó indentifikálással, csak még messzebbre jutottam ezzel.
Ami biztos, hogy magamban, de nem a beszédben fogom megtalálni azt, aki vagyok.
Biztosan nem a véletlen műve, hogy csak és kizárólag akkor érzem a lerosszabbul magam, amikor beszélek.
Ha hallgatok, nem értékelek, nincs vélemény, nincs cimke, nem mondom, hogy
" ez rossz, ez fekete, ez fehét, a pirosat szeretem, a sárgát nem, ez jó, ez rossz, ez megint nem úgy jött össze, ahogy elképzeltem"
akkor egy idő után csak megtalálom, hogy nekem mi a fekete és mi a fehér.

Ha azt mondom fehér, mások pedig azt hallják, hogy fekete, és egyre erősebben, és borzasztó intenzitással állítják, hogy za márpedig fekete, akkor én valahogy elvesztem a hitemet, hogy én fehéret mondtam, gondoltam, éreztem.
Nem szabad összekevernem, hogy a fehér nekem akkor is fehér, ha mások azt mondják, hogy fekete, mert az a mások feketéje, és nem az én fehérem.
Ha végre ezt egyszer megértem, akkor leszek csak boldog.
Addig is...

Fekete, fehér, fekete, fehér, fekete, fehér, fekete, fehér, fekete, fehér, fehér, fehér, fehér......

Mainapság!

A fél napot végigdöglöttem és haldokoltam.
Semmi különös, csak meleg van, és ki vagyok merülve.

De aztán úgy döntöttem, hogy felkelek, és járok egyet.
Szert tettem a kedvenc kólámra, aminek sajátos szegfűszeges íze van, és csak maccsben lehet kapni, de ott sem, mert a boltból mindig ez fogy ez szerány ára miatt a leghamarabb.
Meg persze voltam könyvesboltban, és szert tettem szép könyvekre nagyon ócsón.
Érdekes, ahogy az akciós könyveket manapság hirdetik. Néha az az érzésem, a Szajna partján vagyok, és egy bouquiniste tolja a kezem alá pontosan azt a kötetet, amivel már fél perce szemezek

Franciát tanulok. Mert tanítani fogok, és fel kell frissítenem a tudásom.
nagyon várom már, ez egy hatalmas előrelépés lesz nekem minden szempontból.
Kiélvezem a 2 hetes szabimat, feltöltődöm, és utána belevetem magam a nagy tanulás-tanítás hadműveletbe. :-)

Meg kell írnom egy suliújságba beígért cikket az olvasóligetről, ahol tegnap voltunk B. barátnőmmel. Jó hogy mostanában ennyi ideje van rám. Az nem, ami miatt van, de az a tény, hogy van, az jó.

Na hát ilyen és hasonló elmetágító tervek szerepelnek ötlettáramban.
Remélhetőleg nem vállalom megint túl magam, mint ahogy eddig szoktam.
Most finom friss illat áramlik be a nyitott ablakon, és hallok mindent, ami körülöttem történik.

Gondolatok!

Nekem az kettősség volt azt hiszem mindig a fő problémám.
Hogy valahol, egy helyzetben nagyon ritka az, amikor nem legalább kétféle minőségben vagyok jelen.
Persze néha átbillen ez hol az egyik hol a másik minőség oladlára.
Ez azért hasznos, mert borzasztó sok szeletét meg tudm élni a világnak.
Ha például nézek egy filmet, akkor ott tudok lenni, mint kritikus, és ott tudok lenni, mint mozinéző.
És tudok élvezni egy tökéletlen filmet is, azzal együtt, hogy a hibákat, amelyek szakmai hibák, észreveszem.
De függetlenítve tudom élvezni mindkettőt.

Néha van, hogy csak a kritikus, és néha csak a néző ül ott de szerintem ez a néha is nagy tejesítmény.

Ha valami miatt hirtelen hangulatingadozásaim vannak, akkor ezzel bajom van. Mert ilyenkor a kettősség is megjelenik. Tehát ott vagyok én, mint egy olyan nő, aki magába van zuhanva, mert az élet igazságtalan vale, mert sodródik, mert nem sikerülnek a dolgai, és nem szeretik, és egyedül van, satöbbi.
És akkor ott vagyok más forméban, aki halkan, türelmesen, akár órákig is képes magyarázni az összezuhant nőnek, hogy de ne gyötörd magad, ez csak energiavesztés, és elpocsékolod az idődet. Mert hogy ez az egész önsajnálat nagy hazugság. Tény, hogy néha jó ha sajnálom magam, kicist levezetem a feszültséget, de alapvetően tudom, és sajnos ez az erősebb, szóval tudom, hogy ez egy eszméletlen hazugság.
mert hogy mindennek pontosan tudom az okát. Azért nem szeretnek, mert görcsösen ragaszkodom, hogy velem sokat foglalkozzanak. És pontosan olyan szeretetre vágyom, ami nem is szeretet, csak egy önző birtoklási vágy.
Azért nem sikerülnek a dolgaim, mert kishitű vagyok, és nem merek bízni abban, hogy ezek sikerülnek, stb.
Szóval sorolhatnám, ami persze nem ilyen formában van már jelen az életemben, hiszen hatalmas teljesítményeket értem el az életemben. Csak valahogy ha adot pillanatban nem sikerül valami, akkor ezeket az apró, mert tényleg már apró részleteket kiemelem, és adott hangulatban felhánytorgatom magamnak.
Fogalmam sincs miért teszem, hiszen az érzelmi életemen kívül semmi nincs már, amin per pillanat javíthatnék. Talán néhány bátorságpróbát még bevethetnék magamnak, de ezek csak önizalompróbák, és csak trenírozom magam velük.
De akkor mi is a probléma?
Hát hogy fogalmam sincs.
Csak hoyg időről időre előtörnek ezek a hazugságok, amiknek szinte semmi igazságtartalma nincs, és tudom, hogy tehetnék ellenük, csak pl. félek, kicist gyáva is vagyok, de annyi kellene, hogy aktivizálom magam, és felkészülök arra, amit ezek megoldásától várhatok.

A nem tudok mit kezdeni a bajom. Valahol megakadtam, és türelmetlen vagyok, szerintem ez a legfőbb problémám.
Nem lehet mindent azonnal, rögtön, és tömegesen megoldnai.
csak ennyi, amire rájöttem.
Meg hogy most egy kicsit úgy kell foglalkozzam magammal, hogy közbn egyedül vagyok és passzív. lehet, ez az, ami elől sokat menekültem mostanában mások társaságába. Az építő egyedüllét elől.

Gondolatok!

Tegnap IKEÁ-ban voltam, szert tettem szép cserepes növényre.
Kezd nagyon üde lenni a szobám, és azt hiszem végre szert tehetek egy jó árú, kényelmes kanapéra is. Még nem veszek rá mérget, de nagyon várom, és hiszem, hogy ez egy jó kanapé lesz.


Az utóbbi hetekben lelkem tengeréből fel-fel bukkannak olyan dolgok, amelyeket én el akartam sűlyeszteni. Ugyanakkor olyanok is, amelyekre rá akarok jönni. Valamikor azt kívántam, hogy megoldódjanak a problémáim, és a lelki életem egyenesbe kerüljön. Azt hiszem ez fájdalmasabb, mint gondoltam.
A hangulatom hullámzó. Mostanában naponta változik. Egyik nap még legszivesebben kardomba dőlnék, aztán meg másnap kicsattanok, és minden hülyeségnek örülök.
Ami eddig lehangolt, ezután is azt teszi. Csak valahogy nem értem magamat.

Az a helyzet, hogy az Autogén Tréninen felmerült egy kérdés. Mi a különbség a várakozás és az elvárás között?
És borzasztóan sokat kellett ezen töőrengenem és agyalnom, nekem, akinek az a legnagyobb büszkesége, hogy tökéletsre fejlesztettem magamban az elemzés művészetét.
Azt hiszem legalább másfél hetembe került, mire rájöttem, hogy minden ezen a két szón ál vagy bukik.
A különbség:
Várakozás - az a hozzáálás valamely dologhoz vagy eseményhez, mikor hiszen, vagy tudom, hogy az, amire várok, jó lesz számomra
Elvárás - az a hozzáállá valamely dologhoz vagy eseményhez, mikor remélem, de nem merem hinni, hogy amire várok, az jó lesz szémomra(félelem és kétségek tárulnak ehhez az érzelemhez és sokkal komplexebb szerintem)

A kettő között a elki hozzáálás is különbséget teremt Ha várakozom, nyitott vagyok. Ha elvárásom van, akkor csak az isránt vagyok nyitott, amit én remélek, de semmi más felé nem.

Egy halom problémámnak ez a gyökere. MOst, hogy erre rájöttem, változtatni kéne rajta. Már csak azt kell tudni, hogyan.

A másik "felismerésem", ami a hét eseményeiből következik szintén nagyon érdekes.
Ehhez tudni kell, hogy nagyon gyakran elfog a kétségbeesés rossz élmények hatásra, hogy engem nem szeret senki, lepattintanak, mindig én vagyok, aki nem kell senkinek, és egyedüllétra vagyok kárhoztatva.
Most tegyük félre, hoyg igaz-e ez vagy nem.
A lényeg, hogy a héten is átéltem egy ilyen dolgot. Részben az én hibám, de hát rá kell jönnöm, nem olyan a személyiségem, hogy az emberek nagyon erőlködnének, hogy keressék a társaságom.
Nem is erre jöttem rá, meg hát most felesleges annyi őrlődés után megint bűnbakkeresésbe kezdenem.
Az a fő tanulság ebből, hogy én mindig mások barátságára, szeretetére éheztem. Fogalmam sincs miért, de enkem ez mindig nagyon fontos volt, és soha nem kaptam meg belőle a kellő menniységet. Hozzájön még az ezzel ellentétes, szbadságigény, és kész az önmagának ellentmondó személyiség.
Ami viszont érdekes, és eddig nem mertem magamnak bevallani, hogy nazért szomjazom mások barátságára, szeretetére, mert ettől jobban rzem magam, jobb embernek érzem magam.
A baj csak az, hoyg ezekszerint így kihasználok másokat és ezt azárt teszm, mert nem szeretem a saját személyiségemet. Magamat kell először megszeretnem, hogy mások is úgy érezzék, jó velem lenni, jó engem szeretni. Azt hiszem ez a titok nyitja.

Gondolatok! part2

Nem tehetem magam enniyre függővé másoktól. Hagynom kell, hogy mások azt gondoljanak, érezzenek és mondjanak, amit akarnak. Ez az ő felelősségük, nekem semmi közöm hozzá. Ahhoz már több van, hogyan reagálom ezt le.
Nem is kell mindig reagálni. Meg mindig értékelni. Meg mindig itélkezni.
Kéretik nagyobb toleranciával viseltetni magam és másokkal szemben. És velem szemben.

Tolerancia

számomra a szó jelentése, hogy hagyom, megtörténni a dolgokat. nem minidg, de néha kell. néha el kell fogadni, hogy nem görcsöl be a jobb oldalam, és a bal oldalam, tehát nem teszek semmit, és nem próbálom erőnek erejével befogadni azt, amire nem vagyok képes. ha ez meg van, akkor ez már megint egy újabb hatalmas lépés. mert ezek szerint én sem vagyok toleráns. magammal és másokkal szemben sem. toleránsnak lenni annyi, mint elfogadni, hogy a dolgok nem úgy történnek néha, ahogy azt elképzeltük.

Gondolatok!

Kaptam ma jóhíreket, amik pozitívan befojásolják a jövőmet. Jobban mondva a gondolkodásomat, amin majd a jövőm múlik.
És ennek nagyon örülök. A mai A. J. Christian előadás, annak ellenére hogy hosszú és fárasztó volt, nekem nagyon sok jó dologgal szolgált.
A nővéremnek már nem anniyra, de legyen ez az ő gondja.
Tény, hogy ha fáradt vagyok, nem tudok világmegváltó gondolatokon töprengeni. És azt hiszem nem is kell. Nem vagyok az a típus. Én feltérképezni, vizsgálni, megérteni szeretem a környezetem. Odáig még nem jutottam el, hogy glogóbálisan mit tennék, miután már levontam a tanulságot.
Ezek mind arra szolgálnak, hogy magamat értsem jobban. Semmi többre. Ha mindenki a saját boldogulásával foglalkozna, és azzal, hogy csak ő legyen számára a fontos, és jólérezze magát a bőrében, persze úgy, hogy másoknak kára nem származzon belőle, akkor egy boldog és elégedett világban élnénk. De nem ebben élünk, és egyelőre én ezt elfogadom, és azzal törődöm, hogy én tudjam magam megvalósítani, és ezzel hasznára legyek a környezetemnek.

Jövő héten pedig elfoglalt nőszemély leszek. :-)

Hitelesség!

Akármennyire is nem szeretem, be kell vallanom, hogy az én döntéseim is a hitelesség alapján születnek. Ha valakiről úgy érzem, nem hiteles egy adott szerepben, nem vagyok hajlandó elfogadni azt, amit mond. Teljesen függetlenül attól, hogy éppen az a szerep az egész élete, vagy az életének csak egy kis szelete.
És az a problémám, hogy ha az ilyen emberek megérzik, hogy nem tartom őket hitelesnek, akkor még erőteljesebben akarják bebizonyítani az igazukat. Nem csípem na. Ezt úgy is szokták mondani, hogy tapasztalat. Nálam ez az alap.

Gondolatok!

Az ismerőseim, barátaim közül sokan változásokon mennek keresztül. Igazából én nem nagyon tudom hova tenni az egészet. Az egyiküknek megy tönkre az egészsége, ami nekem nagy fájdalom. A másiknak jó munkahelye van, de a barátjával nincsenek rendben a dolgok. Szerintem nem szeretik egymást, de nem tudják kimondani, és tisztán megbeszélni a dolgot.
Egy másikuk most szakított és költözött el, ami nagy bátorságra vall. Van, aki úgy nézett ki, egyenesbe jön az élete, de a családja anyagilag tönkrement, és most mindenki kezdhet magával, amit akar. Vannak, akik házasságban, párkapcsolatban élni, ki nem tud zzel mit kezdeni, de van, aki nem tud a párkapcsolatról átlépni a házasságra.

És zajlik az élet körülöttem is, bár persze nem ilyen nagy mértékben. Nekem csak egy jó munkahely kell, meg barátok, ennél többre most nem vágyom.

Járok mostanában Autogén Tréningre, aminek a relaxáció a lényege.
De közben beszélgetünk is a tréneremmel, olyan mintha pszichológussal beszélgetnék.
Valahogy megint felmerült, mit fürdővíz tetején a szappan, hogy nem kell túlagyalni, túlerőlködni mindent. Néha hagyni kell, hogy megtörténjenek bizonyos dolgok. Persze ez nem azt jelenti, hogy sodrotatom magam az árral, hanem alávetem magam tudatosan annak, ami történni fog. Visszaveszek a tempóból, kiélem magam a nyáron, és keresek munkát. Például erre is gondoltam.

Szóval a lényeg, hogy ez a gondolat mindig felmerült, és eddig nem tudtam vele mit kezdeni. Passzív szemlélődő, megfigyelő embernek tartom magam, aki ennek ellenére túlagyal mindent, mert gyorsan felismeri a problémát és a helyzetet, de nem tud vele mit kezdeni. Sokszor van ez így, ezér vannak a félelmeim és ezért blokkolok le, ha olyan történik, amire nem tudom a választ.
Ennek kapcsán jegyezte meg a trénerem, hogy néha hagyni kell, hogy a dolgok csak úgy megtörténjenek.

Nem véletlen, hogy körülöttem mindenki élete változik. Hiszen az élet lényege a változás, ugyanakkor maga a levés, vagyis a lét, ami egy viszonylag hosszabb állapot. A cél pedig a kettő kiegyenlítése.

Mondtam is, mennyire neház igazán passzívnak lenni egy felismert helyzetben. Tudni, hogy mit kell tennem, tudni, hogy nem tudom megtenni, és nem csinálni ellene semmit. Nem görcsösen akarni megoldani, hanem hagyni. Nagyon nehéz dolog, de biztos, hogy menni fog. Ha ez sikerül, akkor azt hiszem egy hatalmasat léptem előre az életben.

Gondolatok!

Néha elképesztően tud irritálni, hogy mindent magamra veszek.
És most nem az én irányítom a gondolataimmal és az érzéseimmel a világot érzésről beszélek.
Hanem arról, hogy emberek véleményét és velem szemben tanusított viselkedését magamra veszem. nem biztos, hogy csak velem ilyenek, valószínűleg más emberekkel is. Én mégis náha kikérem magamnak.

Arra az otthon töltött idő jó volt, hogy rájöjjek, a felismerőképességem fejlett, de tovább kell lépnem rajta. De hogyan? Tenni is akarok, csak nem tudom, hogyan kéne. Ez furcsa, hogy a lgtöbb emberben van egy természetes mozgatóerő, bennem ez valami gát miatt kialakult. De ez is egy ó felismerés. Azért nem tudok bizonyos dolgokat megtenni, mert kialakult bennem régről egy gát, ami gátol bármifajta cselekvés. Ez alapján legalább el lehet indulni...

Eszmefuttatások este 10 előtt.

Gondolatok!

Ha jó hangulatban vagyok, akkor jókat tudunk anyuval beszélgetni. Ma is ez történt.
Érdekes volt, ahogy elemeztük a kapcsolatát a családjával, meg a személyiségének az a része is előkerült, amely nagyon hasznossá teszi őt arra, hogy gyerekekre és idősekre vigyázzon.
Mondtam neki, mennyire tisztelem őt ezért, és másokat is, akik ilyennel foglalkoznak, mert én nem vagyok rá képes. Biztos nem tudném huzamosabb ideig csinálni.
Pedig tudom, h nagyon oda tudok figyelni a másikra, jó emberismerő vagyok, jól átlátom egy adott szituációt, fejlett az elemzőképességem és könnyen felismerek egy-egy adott helyzetet.
De aztán ahogy végiggondoltam, rájöttem, hogy ez a tulajdonságom viszonylag passzív. és én mindig is inkább egy passzív, cselekvő ember voltam.
A felismerésik eljutottam, de csak addig. Meglátom a problémát, de nem tudom megoldani olyan gyorsan, vagy egyáltalán.
Azt hiszem, hogy ez a következő lépés. A képesség a felismerésre már meg van, csak a passzívból aktívba való átvezetés hiányzik. Nem csak felismernek kell, hanem utána cselekednem, megoldanom, megváltoztatnom.
Ha kell.

Gondolatok!

A világon a legcsodálatosabb érzés, ha valaki azt mondja neked, hogy melletted önmaga lehet.
De még felszabadított, mikor ennek a súlyára, és hogy ez neked is menniyt jelent csak órákkal később eszmélsz rá.