Harc!

A főiskolában, a munkában, vagy bármely más olyan nagyobb tömeget igénylő elfoglaltságban az a borzasztóan izgalmas, hogy rájössz, milyen hazug a világ.
A munka arról szól, hogy dolgozz kötelességből, meg hogy örömöd leld benne, mi biztosítjuk a lehetőséget, a feltételeket, meg mindent, ami kell ahhoz, hogy jól tudj teljesíteni.
Ez persze ebben a formában nem igaz, és ugyanolyan hazug, mint a politika.

A főiskola elvileg szintén a lehetőséget biztosítja, hogy tanulhass, és hogy ne legyen diszkrimináció, és hogy mindenki egyenlő eséllyel induljon, és perszs sok szó esik a használható tudásról.
De valójában idő és lehetőség hiányában vajmi keveset, vagy csak instant formáját kapod annak, amit szeretnél, ugyanúgy ér diszkrimináció, ugyanúgy nem az számít, hogy mit tudsz, hanem hogy mit teljesítesz, és ugyanúgy a hatalmi harcokról szól feljebbvalók és alattvalók között, mint máshol.

Nagyon, nagyon érdekfeszítő és igazán élvezem, és a fentiek abszolút nem negatív, hanem teljes mértékben csupán tényszerű és leíró jellegűek.

Mese!

- Olyan szemeid vannak...

- Milyenek?

- Mintha mindig fürkésznének. Keresel valamit. Mindig így nézel, mindent, még engem is. Csak abban benne van az érzelem is. Ha valamit nézel, akkor keresel. Folyton. Soha nem nyugszol, és ennek az egyik jellemzője, hogy keresel. Azt nem tudom, mit. Talán az életet. Vagy a boldogságot? Tulajdonképpen mindenki azt keresi. Te így. Hogy fürkészve nézel mindent és mindenkit. Kissé összehúzod a szemhéjad, és balra, meg jobbra nézel.

Amikor a szemembe nézel, akkor is keresel, de az olyan meleg érzésű keresés. Lelassul az idő, és egy másodpercet egy percnek élek meg. És olyan, mintha a szemeiden keresztül belémfolynál, átjár a melegség, és olyan, mitha te lennék. Félelmetes és íjesztő, mert nem tudom hogy éljem meg az, ha hiretelen valaki belém bújik, és nem tudom magam irányítani. De ilyenkor éppenséggel nyugodt is vagyok, mert így érzem tökéletesenek. Ilyenkor azt szeretném, ha nem történne semmi. Belefagyva az időbe szeretném sokáig átélni, hogy nem csak én vagyok a testemben, hanem eltűnök, és ott termünk mi.

- Neked mik jutnak eszedbe! Hihetetlen vagy. Tényleg.

- Nem tehetek róla. Néha játszom azzal, hogy egyedül vagyok, de mégis itt vagy velem. Amikor kávét töltök magamnak reggel, amikor megetetem a macskát, amikor a zuhany alá állok velem vagy, és beszélgetünk. És akkor mindig ilyenek jutnak eszembe. Megbeszéljük a napi történéseket, aztán elkezdünk filozofálni. És ezért van az, hogyha melletted vagyok, akkor ritkán beszélek. Mert mindig velem vagy, én akkor kibeszélem magam, és utána már csak azt szeretném, hogy téged hallgathassalak.

- Ritkán beszélsz, de akkor nagyon szépeket. Nem is értem, mit szeretsz bennem.

- Azt hiszem magamat.