Magány!

Ma "hazafelé" menet elkapott és torkon ragadott egy érzés. Olyan szörnyen vágytam arra, hogy valaki egy kapualjból szóljon hozzám, nem akarok-e felmenni, cserébe ő megmelegíti a lelkemet. Néha nem is veszem észre, és csak úgy hirtelen rám tör a csendből az a viszketős és torokkaparós érzés, hogy most valaki melegítse meg a lelkemet.
És közben mindent olyan szomorúnak láttam, és megöleltem volna, mint a járda szélén azt a fát, amelyik ráhajol a lámpaoszlopra, mintha ő nyújtaná azt a magányos fényt felém a csupasz ágaival.

Ha lenne bátorságom, megölelnék minden, utcán szembejövő embert, aki kicist is kedvesnek tűnik.

Ilyenkor mindig viszketek belül. Mintha a húsom(ban)...