
Az Egy könnycsepp születése átértékelődött. Aki azt a blogot vezette, lezárt egy hosszú korszakot, és most szunnyadó álmából visszatért, mert grafomán énje nem hagyta nyugodni. Majd meglátjuk, mi sül ki belőle.
2008. június 19., csütörtök
2008. június 18., szerda
Gondolatok!
Folyton gondolkodom, hogyan oldhatnám meg a problémáimat, de nem jutok dűlőre..
Felvillant most is egy időszak, amikor egy elég rosszindulatú kolléganőmmel volt sokáig konfliktusom. A lényeg az, hogy rám szállt. Azért, mert hagytam, hagytam hogy szemétkedhessen, hogy idegesítsen, hogy rossz legyen a közérzetem a megjegyzéseitől. Elég sok rosszat kapott az élettől, a saját hibáiból, és ezt ő úgy akarta kompenzálni, hogy próbálta mindenkinek elrontani a kedvét, hogy a sajátját ne érezze annyira rossznak.
És volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy elég. Hogy nem hagyom magam. És onnantól kezdve nem érdekelt, hogy milyen, mert nem volt rám hatással.
Nem arról van szó, hogy nem vettem róla tudomást, bár volt olyan helyzet is. A lényeg, hogy nem engedtem meg MAGAMNAK, hogy rosszul érezzem magam tőle.
Azt hiszem, ez a dolgok kulcsa. A döntés. Az, hogy engedem-e, hogy egy adott dolog bekerüljön az életembe, az érzéseim közé, a lelkivilágomba.
Mert ha igen, vállalnom kel érte a felelősséget. Hogy azt én engedtem be, ezért én vagyok a felelős azért, amit kezdek vele. És ha nem akarom, hogy ott legyen, akkor tudnom kell először is, hogy mit nem akarok, és hogy vagyok-e annyira gerinces, hogy felvállaljam, ha már beengedtem azt dolgot vagy érzést az életembe, akkor engedem, hogy tegye a dolgát.
Ha szomorú vagyok, ha dühös, mérges, akkor tudnom kell, mitől vagyok az, tudnom kell, hogy akarok-e az lenni, és hogy ha igen, akkor tényleg dühösnek kell lennem, nem csak kicsit, hanem ki kell adnom magamból, mert ha elfojtom, akkor csak felemészt. Mert ezek a számunkra negatív érzelmek ebből nyerik az energiájukat. Az elfojtásból.
2008. június 14., szombat
Nézz!
Már korábban láttam moziban, és most megnéztem videón is. Az a meglepő, hogy ugyanolyan jól szórakoztam rajta, mint először. Persze hozzá kell tennem, hogy valami megmagyarázhatatlan "vonzalom" fűz Brittany Murphy-hez, akit még anno duci kis tinédzserként láttam az Emma modern változatában a Spinédzserekben.Most a filmről. Aranyos, habkönnyű, szórakoztató alkotás, néhol előfordulnak kisebb üresjáratok, de ezt is feledteti a kellemes látvány. Az alkotók nem csak arra figyeltek, hogy a párbszédek szellemesek legyenek, hanem a külsőségekre is. Nem nyomják el a törénéseket, de ugyanolyan szerepet játszanak benne. A színészek kellemesen visszafogottan játszanak, egymás mellett, és nem egymást játszák le a vászonról, ami mellett még így is jól megfér Jacks (Brittany Murphy) kissé hebehorgya figurája. A londoni huszonéves művészvilág laza és visszafogott nyűglődése mellé ajándékba kapjuk a szellemes, sokszor sziporkázó párbeszédeket.
Mindemellett a film fő jótulajdonsága, hogy meg sem próbálja magát komolyan venni. Cinikus megjegyzésekkel, és groteszk helyzetkomikumokkal kerüli ki a mindenkori romkom kliséket.
Példa erre egy jelenet, amikor Jacks, a főhősnő, és Paolo, a szerelmes argentin fotós fiú beszélgetnek egy taxi hátsó ülésén. A háttárben érzelmes zene szól, a lány pedig elmeséli, hogy 5 éves korában elvesztette a szüleit, kicist el is érzékenyül. Paolo szabadkozni kezd, erre Jacks így szól:
"Semmi gond, tényleg nehéz évem volt akkor, de túléltem. Nem akarok egy film főhősnője lenni, aki a kocsi hátsó ülésén hegedűszó mellett meséli el a szerencsétlen múltját."
Vagy a film befejezése, amikor a film főhősnőjének, és élete szerelmének életét filmesítették meg meleg barátja forgatőkonyve alapján. Bár Peter, a meleg író a valóságot akarta ábrázolni, mégis egy Gweneth Paltrow és Orlando Bloom féle nyálas hollywoodi film készül belőle. Jacs a végén megnyugtatja Petert:
"Drágám, az emberek nem a valóságárt mennek el a moziba. Kivéve talán a franciákat."
A gyönyörű önirónia és önkritika, ami miatt szeretem ezt a filmet. És persze a látvány meg a pörgőnyelvú Brittany Murphy miatt.
Gondolatok ( amik mindig aktuálisak)!
Ez milyen könnyű így leírva... :-) Mostantól ez lesz a mantrám!
Gondolatok!
Ilyenkor a többi embert sem nagyon tudom elviselni, feszültebb vagyok, eleve fáradékonyabb stb.
Mindig oda lyukadok ki, hogy az egésznek az a veleje, hogy nem kéne komolyan vennem az életet, magamat, az embereket, más emberek hisztijét, hülyeségeit, mert ez csak egy szerep. Már az élet maga. Ha végre hagynám, hogy normálisan kibontakozhassak a szerepeimben, akkor sokkal könnyebben venném.
Mert a görcsölés mindent elront. Olyankor az ember leblokkol, sikertelen. ha nem görcsölnék az életen, akkor sokkal könnyebben tudnám venni. Ha pedig valaki ellenpéldát mond nekem, hogy azért ez nem minden embernél van így, és hogy nekik igenis nehéz, akkor biztos vagyok benne, hogy bennük is fel tudnám ismerni, hogy mi az oka annak, hoyg nem boldogulnak az életben. A görcsök és félelmek miatt.
Egyik nap a vonaton mentem haza, és egy fiatalabb meg egy idősebb férfi ültek mellettem. Hallgattam a beszélgetésüket, amely a következőről szólt.
Idősebb férfi el akarta adni ősrégi kocsiját, lett volna rá vevő, néhány kisebbségi személyében. Kicsit kikelve magából magyarázta, hogy nem akarja nekik eladni, biztos nem iratnák át, aztán a rendőr majd őt bünteti meg az esetleges kihágások miatt, és járkálhatna a bíróságra.
Utána ezt mondta:
" Egy normális ember mindentől fél. Ezek nem félnek semmitől. Mi még egy megállóra is megvesszük a vonatjegyet, nehogy megbüntessen minket az ellenőr."
Az egésznek a lényege az utolsó két mondat volt. Tehát egy átlagember szerint a többi ember akkor normális, ha mindentől fél, tart. Ez teszi normálissá.
Hát akkor drága barátaim nem akarnék átlagos ember lenni. Felszabadult, görcsök és félelmek nélküli életre törekszem, amibe nem fér bele ezek szerint az átlagosság.
2008. június 8., vasárnap
(ÉN)Gondolatok!
Meg van az a bizonyosság, hogy saját bőrben néha nem magam vagyok. Amitől mindig libabőrös lesz a karom.
Meg van az a bizonytalanság, hogy hol én vagyok, hol nem. Vagy én vagyok máskor is, csak nem ismerem fel magam. lehet, ilyenkor köszönnöm kéne, észrevennem, hyg ott vagyok, és bemutatkozni nekem. Kezet fogni, és kicsit hátralépni, mert ha túl közel nézem magam, akkor nem látom az egészet.
Meg van az a félelem, hogy bár már megismertem magam, néha mégsem ismerek magamra.
Létezik az a kényszerítő erő, amely mindig ott dobol a koponyám mögött, és azt tudatja velem, hogy ismerem magam, csak néha félek.
És tényleg, néha félek felismerni, hogy ez is, meg az is én vagyok...
Gondolatok!
Azt hiszem, a legtöbb ember úgy él, hogy vár valamire. Azt hiszem, én is úgy élek. Mindig más oka van, hogy egyes eseményeknek nem engedem, hogy bekövetkezzenek az életemben. Nem mindig érzem ezt helyesnek, de sokszor könnyebb volt így. Ma már egyre többször veszem észre, ha a napom úgy telik, hogy várok valamire. Csak halvány sejtések és próbálkozások lánca enged következtetni arra, hogy ezen változtatni akarok.
Nemsokára menni fog, ha ezeket felismerem. Egyre több olyan alkalom adódik, amikor nem csinálok semmit, és mégis azon kapom magam, hogy jó így, ahogy van. Persze sokszor meg alig várom, hogy hazamehessek olvasni, megnézni egy filmet, vagy elolvasni az e-mailjeimet.
Vannak helyzetek, amikor azokat úgy csinálom, hogy közben teljesen jelen vagyok. ha olvasok, magáért az olvasásért csinálom, és már a tanulás alatt is éreztem, hogy voltak pillanatok, amikor teljesen átadtam magam a tanulnivalónak.
Azt is tudatosítanom kell persze magamban, hogy ne görcsösen akarjak elérni egy idilli állapotot. Ha néha, amikor a piros cukortartóból öntöm a kristálycukrot a kávéba, elmerengek, hogy még mindig nem sikerült egy-egy élethelyzetet megoldanom, tovább kell folytatnom azzal, hogy ez nem is sikerülhet, ha egyfajta elérendő célként tekintek rá.
Ha úgy szemlélem az életemet, mint elérendő célok sorozatát, akkor nem fog sikerülni elérni a valódi célt, amely a célnélküli, boldog létezés. Hinnem kell abban, hogy amit teszek, az maradéktalanul teljes, és nem szabad folyton hibát találnom a múltbeli eseményekben. Legfeljebb olyan felhanggal, hogy tanulok belőle, de semmiképp nem bíráló célzattal.
Néha úgy érzem, egy tanulmány az életem, amelyben én ülök egy üvegszobában, eszem, iszom, alszom, élem az életem, de közben a szoba másik oldalán megint csak ott vagyok, és nézem magamat. Én vagyok a saját kísérleti patkányom, akin kikísérletezem a feltevéseimet, akit vizsgálok, tanulmányozok.
Csak meg kéne tanulnom azt az élvezetet, amikor nem az elérendő célért teszek valamit, vagy nem tudok róla, hogy azért teszem. Ez egyfajta ellazultságot kíván, hogy odaadjam magam az életemnek, és ne várjak tőle semmit.
Igyekszem megtanulni…
Színházalj!
Ezt láttam szerda este:
Káosz az Örkény színház színpadán.
Gothár, filmrendezőként jót csinál majdnem mindig, ami nem jelenti azt, hogy ez a közönség igényének mindig megfelel. A magam részéről kicsit mindig fenntartással állok hozzá olyan alkotókhoz, akik bár nem közönségigényt elégítenek ki, de mégis valamilyen módon nekik szólnak, belőlük élnek. Ez a filmes szakmában annyira nem áll, ott a rendezők kapnak produkciós cégektől és más helyekről pénzt, megengedhetik maguknak (most csúnya szóval fogok élni) az önkényeskedést(örkényeskedést? :-) ).
A színházban ez azért van sajnos máképp, mert ha nekem nem tetszik az, amit nyújtanak a művészek, nem veszek jegyet, lehet, hogy más darabokra sem, és nem telik meg a színház. egy színháznak nívósnak KELL maradnia, lehetőleg a leghosszabb távon, mert különben az ott dolgozók éhen halnak. Ez után az a helyzet áll fenn, hogy a közönség és a színház érdekei ízlés dolgában vagy találkoznak, vagy sem. Ha az előbbi megvalósul, akkor minden sínen van, mert nem csak teli a gyomruk az ottaniaknak, ami elégedettséggel, harmóniával, és ez által jobb teljesítőképességgel párosul, hanem egyfajta visszacsatolást is kapnak, hogy jól végzik a dolgukat. ilyenkor tehetnek kikacsintásokat, amelyekkel eldönthetik, hogy vevők-e a nézők a MÁSRA, és ennek fényében vagy megújulnak, vagy nem.
Ebben a felvezetésben az kapcsolat a nagyon fontos, amely mintegy köldökzsinórként köti össze a színházat a nézőközönséggel. Néha azt akarjuk, bár el lett volna vágva, de mégis ezen kapjuk a létfenntartáshoz szükséges anyagokat. Ha a színház és a közönség érdekei nem találkoznak, akkor persze a köldökzsinór magától leválik, és a művészek vagy életben maradnak, vagy nem.
E mostani példa is egy ilyen kérdőjelet dob fel. Miszerint ha egy félig-meddig önkényességben felnőtt alkotó teremt meg színházi közegben valamit, az vajon eldugaszolja-e a köldökzsinórt, vagy sem. Gothár egy jó rendező. Értő, és tapasztalt, sokan zseniként kezelik. Mégis mit tud nyújtani filmrendezőként a színpadon?
Nekem személy szerint meglepetést. Vérfrissítést, érdekes, izgató elegyet, szép-szimbolista képeket, új látásmódot, álmokat, amelyeknek gátat szab, de fel is szabadítja ezeket a színpad. Ez vagy jó lesz a közönség más tagjainak is, vagy nem. Reméljük ez a fajta újdonság eredményes lesz az Örkény életében, és megfelelő következtetéseket vonhatnak le belőle az ottaniak. Én szurkolok, hogy az élmény, amelyet a köldökzsinóron keresztül kapok, legalább évekig tartson.





