Gáz!

Szarrá ment a bojlerünk. Gázbojler. Két és fél éves. És úgy néz ki több helyen folyik a tartály, belül iszta rozsda a vaslemez.
Vááááááá
Sikítani tudnék legszívesebben, főleg azért, mert a helyzet tipikus. Minden addig van használva nálunk, amíg ótvar szarrá nem megy. Kivéve az, ami eleve szar...
Na most az idegesít a legjobban, ha nem inkább azt kellene mondanom, hogy dühít, hogy nem tudom, hogy ez két napig fog-e tartani, vagy egy hétig, vagy több ideig. Mert akkor más fürdési módot kell találnom a lavoros helyett.
És nem az idegesít, hogy hozzá kell szoknom, hanem a bizonytalanság. Nem mondhatom, hogy két nap, és vége, mert nem tudni. De azt sem mondhatom, hogy két hét, mire lesz normális, használható bojlerünk, mert az meg túl pesszimista.
Ugyanis ha nem lehet a régivel abszolúte semmit kezdeni, akkor az új csakis átfolyós vízmelegítő lesz. Azt viszont engedélyeztetni kell...
Faszom, tökre elegem van. Főleg akkor, ha anyám még azzal jön, hogy:
" Hát mi régebben ilyen kicsi lavorban mosdottunk"
LESZAROM! NEM ÉRDEKEL! Had legyek már mérges, ha az akarok lenni! Engedtessék meg nekem, hogy jogosan háborodjak fel, ha valami ennyire szarul működik, és hogy legyenek igényeim, és ne beletörődve tűrjek főhajtással már sokadszorra!
Mérges vagyok! Igen! Rohadtul dühös vagyok! Mert az egyetlen alapigényem, amiről nem tudok lemondani, az a normális körülmények között való mosdás!
Bocsánat.
És ez nekem kell.
És most nem tudom, hogyan csináljam.
A fene vinné el ezt a rohadék helyzetet!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Ja, és utálom a bizonytalanságot.

Türelmes vagyok. Tudok várni. De csak ha tudom, mire.

Tervezz!

Még csak most tudatosult bennem, hogy az év első felére mennyi mindent terveztem be magamnak.

Le kell tennem a szakvizsgát, meg kell írnom a szakdolgozatot újságírásból.

Közben beadom a ZSKF szabad bölcsész szakára a felvételi lapomat, és ha sikerül, akkor ősztől kéthetente pénteken és szombaton újra suliba fogok járni.

Aztán áprilisban, ha minden jól megy, nyelwizsgázni fogok franciából, középfokon.

Ha minden jól megy.

Szeretnék elmenni Tótkomlósra és Pitvarosra, ahol apám a gyerekkorát töltötte. Úgy nyár folyamán valamikor, több mindenre úgysem lesz pénzem.

Szeretnék venni egy laptopot, hogy azon írhassam a házidolgozataimat, és azon netezhessek. A pénzmag már meg van hozzá.

És randzini is szeretnék, nagyokat sétálni a napfényben, meg beszélgetni, meg ilyenek.

Hát ennyi. Azért tervnek nem rossz.

Emlékezz!

Vasárnap, 81 éves korában örök nyugalomra talált Körmendi János humorista.

Nyugodjék békében!

Élmény! Beszámolok?

Élménybeszámolok.

Notehát.

tegnap csendesen, kevés mérgelődéssel a cafetéria rendszer igazságtalanságán, de eltelt a nap munkával töltendő része. Leadtam a suliba a beadandókat, ebédeltem, dolgoztam is keveset, aztán elrohantam fél 4-kor.

Ugyanis Bogi barátnőmmel találkoztam, mert vizsga utáni teázást terveztünk.

Fáradtunk, beszélgettünk, filozofáltunk, infókat cseréltünk. Elmondtam a nagy meló álmomat, szerkesztő riporternek vagy műsorvezetőnek szegődni a Radió Caféhoz. Az a világ legtökéletesebb rádiója.

Aztán kaptam kis piros könyvecskét ajándékba. Marcel Aimé Csudapofa című regényét. Nem ismertem, de meg tudtam, hogy Ő írta a Faljárót is.

Hazafelé már mindketten ájuldoztunk. :-) Hiányzott, kell néha egy ilyen beszélgetős nap is.

Ma suli lett volna, de nem mentem be, csak egy tanárral lett volna óránk, és filmet néztünk volna. A Fahrenheitet otthon is meg tudom nézni a fotelből. Úgyhogy elmentem inkább A.J. Christian előadására. Vagyis mentem volna, mert széééééépen elnétem a dátumot, kb egy hónappal. :-) Helyette sétáltam a Corvinus egyetem környékén, aztán elmentem a Francia Intézetbe, ott is sétáltam egyet. Borzasztó jó hangulata van, ha az ember egyedül sétál gyönyörű házak között, szeli a kis utcákat. És mindenhol felbukkant egy újabb lépcső, és kilyukadtam a vár tövében.

Aztán vissza a macskaköves utcákon a Duna partjára, kis ebédelés, aztán irány a belváros, Hobby Kreatív bolt. Bevásárlás, aztán jöttem haza. Ja, és kifelejtettem, hogy vettem leértékelt könyveket az Alexandrában, úgyhogy most örül a lelkem nagyon, mert imáok könyvet venni.

Most itthon vagyok, ajándékot csinálásba fogok, aztán tanulni, filmet nézni és láblógatni!!!!!!!!!

Holnap vagy barátnőzni fogok, vagy macskát viszek állattorvoshoz. :-(

Night!

AAAAnnnyi írnivalóm lenne.

Bökkenő:

Fáradt vagyok! Ez a hideg és a tél kikészít. Talán majd holnap élménybeszámolok.

Ma megkaptam, hogy jól hangzana a hangom a rádióban. :-) Lesz ebből még valami.

Minderről később.

Aki teheti, aludjon jókat!

Gondolatok!

Ma a felismerések napját élem.

A kezdeti rossz tapasztalataimat próbálom átkonvertálni, és megnézem, hogy mit lehet velük kezdeni.

És valamit csak-csak.

Például megint szembesültem azzal, hogy szeretetéhes ember vagyok. Hát ez van. Nem harcolhatok ellene, mert ha letagadom, vagy ellenkezem vele, annál erősebben jelentkezik később.

Nos viszont most már azt is látom, hogy nem kell erőlködnöm azon, hogy megfeleljek mindenkinek, és mindenki szeressen.

Elvégre aki szeret, nem azért, mert úgymond hízelgek neki, hanem önmagamért. A többieknek meg tök mindegy, hogy milyen vagyok, mert úgysem rám kíváncsiak, megvan egy kép a fejükben rólam, ez ellen nem tehetek semmit.

Akinek kellek, az megtalál. Az igényt tarthat rám, mert adok, segítek, szeretem, törődm vele. Akit érdeklek, az kérdez.

A többiek meg léteznek, és meg vannak nélkülem is.

Hát ennyi.

Mondatok, amelyek nagyon igazak

1. Egy nő ill. egy férfi sem éri meg, hogy sírj miattuk, aki pedig mégis megérdemli, az soha nem fog megríkatni.


2. Csak mert valaki nem úgy szeret, ahogy azt te elvárod, nem jeleni azt, hogy egyáltalán nem szeret minden szeretetével.


3. Az igaz barát az, aki megfogja a kezed és a szived érinti meg.


4. Az a legrosszabb, ha úgy hiányzik valaki, hogy mellette ülsz és tudod, hogy nem lehet a tied.


5. Soha ne ráncold a szemöldököd, amikor szomorú vagy, mert sose tudhatod, mikor szeret bele valaki a mosolyodba.


6. A világnak te csak valaki vagy, de valakinek te vagy az egész világ.


7. Ne pazarold az időd egy férfire/nőre, aki nem akarja az ő idejét rád fordítani.


8. Isten talán azt akarja, hogy találkozzunk néhány rossz emberrel, mielőtt találkozunk az igazival, úgyhogy amikor végül találkozunk az illetővel, tudni fogjuk hogyan legyünk hálásak.


9. Ne sírj azért, mert vége, mosolyogj amiért megtörtént.


10. Igyekezz jobb ember lenni és tudd, hogy ki vagy, mielőtt megpróbálod, ismerj meg másokat, akik téged nem ismernek.


11. Ne erőltess semmit, mert a legjobb dolgok akkor történek, amikor a legkevésbé számítasz rá.


Emlékezz: bármi történik, annak oka van!


(Garcia Marquez)

Gondolatok!

Feltétlenül kellenek az életben a helyezkedések és a kisded játékok?

Megint nem értem az embereket, én látom az egyszerűbb megoldást, a békés együttélések módját, a szeretetteljes életet, az egymással való lojális viselkedésre a módot.

Nekem nincs erre erőm. Ha nekem rossz, legyen jó másnak? Vagy csak azért érzek részvétet, mert a saját nyomorom kisebbnek tűnik?

Hogy csak azért segítsek máson mert tárgyi hasznom van belőle, vagy érdekem? Persze érzelmi érdeke mindenkinek van, de hát az kit sért? Senkit.

Hogy csak azért kívánjak másnak rosszat, mert nekem is rossz?

Miért kell folyton helyezkedni? Véleményt alkotni, címkézni a dolgokat jóra és rosszra, elfogadottra és elfogadhatatlanra? Kritizálni, bírálni? Nem. Én elfogadok mindent, mert sok minden belefér abba, amit én elfogadhatónak érzek. És ez nem baj, akármennyire is így vélik mások. Sajnos nem a legtöbb dolog hatol be az elfogadható halmazomba, mert több is lehetne, de a lehetőségeimhez képest a legtöbb. Nem akarok véleményt alkot. Csak élni akarok zavartalanul, bírálás nélkül, negatív érzelmek nélkül.

Játsszuk a kisded játékokat, hazudozunk, elnyomunk magunkban egy csomó érzést. Miért? Hibás nevelés miatt? Ugyan, arra rá lehet jönni, vagy lázadni lehet ellene, ki lehet nőni, megnevelhetjük magunkat? Akkor mégis miért? Mert félünk különbözni a tömegtől. Mert kinéznek, ha boldogok, elégedettek vagyunk. De miért? Miért jobb az, ha magamhoz alacsonyítom a többi embert, és együtt panaszkodunk, mondjuk 5-en vagy 10-en, ahelyett, hogy megoldást keresnénk, és végre jól éreznénk magunkat. Kis dolgokkal kezdve el lehet jutni a nagyobbakig, és ha a berögzült dolgokat elhagyjuk, egyre nagyobb elégedettséggel tölt majd el, hogy igenis mi irányítjuk a sorsunkat.

Tudom, idealista, naív vagyok, aki túl egyszerűen látja a világot, és higgyem el, van egy csomó ember, akinek sokkal nehezebb, mint nekem.

Mindig ezt kapom. Azok, kiknek el merem mondani, hogy igenis működik az élet irányítása, folyton ott akadnak meg, hogy de a tapasztalat nem ezt mutatja, és hogy nekem biztos sokkal könnyebb.

Nem könnyebb. Csak van pár olyan tulajdonságom, amivel könnyebben veszem az életet. Mert könnyebben akarom venni a nagy részét. Független akarok lenni, főleg szellemileg. De ha úgy kell, tudok alkalmazkodni, és ezzel megkönnyítem mások, és a saját életemet is. Tudom, hogy van más megoldás, és nem csak az, amit mindenki úgy emleget, hogy „ Ilyen az élet”. Van úgy, hogy rájövök, az élet sokkal egyszerűbb, csak mi bonyolítjuk túl.

Hát ez van. Kívülállónak érzem magam. Olyannak, akit kinéznek, mert nem osztja a véleményüket.

De nem ez a baj, hiszen miért ne hagynám, hogy mások ezt gondolják róla. Az a bajom magammal, hogy zavar. Olyan ember akarok a legtöbb ember számára lenni megint, aki nem zavar sok vizet. Nem kéne, hogy mások véleménye hatással legyen rám. Nem kéne zavarni ennek.

Meg akarom tudni, hogy ez miért van. Választ akarok. Tudatosan akarom élni az életem, irányítani akarom, és meg akarom tapasztalni, hogy ezek az érzések miért vannak bennem. Tudni akarok. Az életről. A boldogulásról. És élni akarom. Nem feltétlenül megérteni, ha nem lehetséges, de meg akarom élni, átérezni, tudni, hogy ez helyes-e vagy nem. És nem félrekúszni mellékes ösvényeken, ha azt látom könnyebbnek.

Azt hiszem jól élem az életem, mégis érzem, hogy most valamin változtatnom kell. Valamin, ami továbbmozdít. De most még nem tudom, mia az. Majd remélem nemsokára megkapom a választ.

Irányelv!

Van egy nagy problémám.
Nem hiszek a világ irányelveiben. Vagyis egy darabig igen.
Konkrétan, ha egy közösség érdekeit szolgálja, akkor igen. De ha azt látom, hogy a közösség jobban tudna együttműködni, ha az egyének külön külön tartanák magukat a számukra legmegfelelőbb irányelvhez, akkor kezdek nem hinni az irányelvekben.
Jó az, ha egy országnak, egy népnek, vagy magának a világnak vannak irányelvei. Sőt kellenek, mert a legtöbb ember közösségben, tömegben megváltozik, elveszti az egyéniségét, és akkor csak nagy tömegeknél használatos elvekkel lehet kordában tartani őket. Megfékezni, irányítani, vezetni őket. Hogy ezeken a kereteken belül boldoguljanak.
De kezdek nem hinni az irányelvekben. Mostanában. Mert azt látom, hogy jön egy olyan időszak, amikor más irányelvek kellenek, ha kellenek egyáltalán, mert a mostaniak nem működnek.

A mai emberek között sokan vannak, akik vannak annyira tudatpsak, hogy a saját életüket irányíthassák, hibás nevelés vagy rossz beidegződések miatt mégisem vállalja azért a felelősséget, hogy ő pontosan tudja, neki mi a jó.

Még mindig vannak olyan emberek, akik belekényszerítik magukat egyes helyzetekbe, az általánosan szabott irányelvek szerint, és nem veszik a fáradtságot, hogy gondolkodni próbáljanak, és megvizsgálják, nekik mi a jó.

Nem értem az embereket, hiszen olyan könnyű rájönni, hogy hogyan alakítsuk az életünket, hogy hogyan boldoguljunk, vagy hogy egyszerűen hogyan érezzük jól magunkat.
Egyesek mégsem képesek bevallani maguknak, hogy tudják a módját, és nem veszik a fáradtságot, hogy változtassanak. Még mindig a régi ideákat követik, holott pontosan tudják, hogy van más megoldás, más út.

Nem értem az embereket...
Mondjuk lehet, hogy nem is kell. Legalább én a saját életemben kissé kiismerem magam.

Hallgass! Rádiót!

Pár hónapja hallgattam a Kossuth rádiót. Egy riportműsor ment, autista, fogyatékos, Down kóros gyerekekről, hogyan lehet őket nevelni, mik a lehetőségeik az életben. Nem kedvelem túlzottan az értelmi fogyatékosokat, képmutató lennék, ha azt mondanám sajnálom, szánom vagy bárminemű segítő szándékom lene feléjük. nem tudok velük mit kezdeni, ez az igazság, nem érte igazán, nincs a környezetemben hasonló ember és nem is tudom átérezni.
Viszont amikor a riportot hallgattam, ami érdekes volt, felfigyeltem egy mondatra, és a hozzá kapcsolódó történetre:

Egy férfi, aki egyedül nevelte autista gyermekét, egyik nap, amikor fáradt volt és türelmetlen, rákiabált a 7 éves gyerekre, hogy miért csinál maga körül folyton botrányt?
A kisfiú válaszként ezt írta az apjának:
" Ugye nem bírsz engem elviselni? Akkor gondolj az én életemre egy olyan testben, amely soha nem engedelmeskedik nekem."

Ennél többet azt hiszem nem is kell mondani. Kicsit jobban értem.